A tavasz beköszöntével újra kezdetét vette a
körünkben már tavaly is nagy sikernek örvendő Biciklitúra.
Bár már hetek óta kerékpárral járok mindenhová,
mivel az autóm a vizsgájára készül, mégsem sikerült kellőképpen ráhangolódnom a
biciklizés lényegére. Számomra nagyon furcsa, hogy amennyire imádok futni,
annyira nem szeretem a biciklizés nyújtotta megterhelést. Lassúnak érzem magam,
pedig gyorsabb, mintha gyalogolnék vagy futnék, nem érzem a sportértékét még
akkor sem, amikor megfeszített tempóban hajtok, inkább csak felesleges
küzdelemnek vélem. Magát a kihívást azért értékelem és azt is, hogy könnyedén
eljuthatok a különböző célokba, persze csak akkor, ha nem esik, nem fúj és hideg sincs. Szóval az időjárás igencsak befolyásolja a hozzáállásomat.
A túrán viszont nagyon szeretek részt venni, mert többen rendszeresen visszajárnak, így már ismerősként üdvözölhetjük egymást, még ha csak ebben a helyzetben is találkozunk, de legalább nem vadidegenek. Néhány dolgot már megtudtunk a másikról, elmesélte egy-két kalandját, vagy hogy mi a munkája és nekem sem kell minden egyes alkalommal bemutatkoznom, vagy kényszeredetten vigyorogni, hogy kezet nyújtsak, tegezzem vagy magázzam, vagy hagyjuk, talán később, vagy úgy sincs értelme stb. Ezt letudtuk az első két alkalomkor és ha csatlakozott egy-egy ember, az nem volt olyan probléma, mint a kezdeti tíz fő.
A másik fő pozitívum, hogy tekerés közben mindig adódik valami kaland, legyen az egy letört pedál, vagy egy piac, ami mellett elhajtunk, netán betérünk valahová, akár egy kocsmába vagy cukrászdába és persze maga a cél is kínál érdekességet, izgalmat, szépséget.
És persze megemlíthetném azt is, hogy mindeközben sportolunk, vagyis az egészségünket támogatjuk, illetve nem rongáljuk a környezetünket, nem bocsátunk ki semmiféle káros anyagot, nem adunk ki fülsértő zörejeket, sem vakító fényeket, vagyis kíméljük az ökoszisztémát.
Természetesen a mostani túrára ismét késve indultunk, bár egyébként is úgy
terveztük, hogy az első megállónál csatlakozunk a csapathoz, de még vissza
kellett fordulni a kesztyűért és sapkáért is, olyan csípős volt a reggel.
A bajai útnál összefutottunk egy másik későn kelővel,
együtt vártuk be a társaságot, úgyhogy tulajdonképpen korábban is érkeztünk.
Már ekkor éreztem, hogy sem fizikailag, sem mentálisan nem vagyok felkészülve
erre a túrára, vagy a hideg szembeszél, vagy az éjszakai mulatozás miatt, vagy
mindkettő.
Meglepetésemre a nem vártnál nagyobb csapat érkezett, csupa ismeretlen arccal, néhány ismerőst leszámítva, de egyébként is a többséget a továbbiakban csak hátulról láttam. Tami fáradsága egyből elmúlt, mikor barátnője, Andi mellé tekert és az idáig csak
nyöszörgő hangokat hallató gyerek újra életre kelt és örömmel tekerte a pedált.
A következő megállóig már teljesen elgémberedett a fenekem,
zsibbadt a jobb tenyerem és a bal lábfejem, de fájdalmaimon némileg enyhített
az enyhe hátszél és a felhők mögül egyre sűrűbben kikandikáló Nap.
És végre megérkeztünk Mórahalomra, a körülbelül 20
kilométerre lévő Bivalyrezervátumhoz. A bivalyok éppen békésen pihengettek, azt
hiszem kukoricát majszoltak a gyenge kerítés mögött, arra várva, hogy a tó
némileg apadjon és kényelmesen tapicskolhassanak a sárban. Inkább nem írok
semmit a Nagyszéksós-tóról, a bivalyokról és a számtalan itt élő és veszélyben lévő
madárfajról, mert annyira tökéletesen leírták Mórahalom honlapján, hogy nincs
is mit hozzátennem.
Ezután áttekertünk a közeli pihenőházhoz, ahol
megebédeltünk, ejtőztünk egy keveset és meghallgattuk Krampusz irodalmi előadását
a szikes vidék és a madzagvasút történetéről.
Igaz ezt a történetet a záró túrán már volt
szerencsénk megismerni, de ez nem vesztett értékéből, szívesen hallgattuk
ismét, miközben egy tündéri cicát adtunk kézről kézre.
A pihenés után viszont jött a neheze! Bármilyen meglepő, de visszafelé is minimum annyi kilométer lesz, mint idefelé. Ez igazán elkeserített. Már induláskor is
némileg lemaradtam Tamival együtt, és ezt még tudtuk fokozni is. Tami könyörgött, hogy
álljunk meg, de erre nem volt lehetőségünk, mert akkor biztosak lehettünk
benne, hogy soha többet nem találkozunk a többiekkel.
Kis híján Röszkén meglátogattuk egyik ismerősömet,
de Antinak nem volt kedve megállni, ami érthető volt, hisz a csapattal jöttünk,
bár mi már rég leszakadtunk tőlük, de Anti azért inkább hozzájuk csatlakozott, mint hozzánk. Ez igencsak rosszul esett, de azért meg is
értettem. Mi Tamival egyre elkeseredettebben kullogtunk hátul.
Röszkén megálltunk egy cukrászdában és annak
reményében, hogy erőre kapunk megettünk jó pár sajtrolót és ismeretlen
eredetű energiaitalokat ittunk mellé.
Aki idáig azt hitte, hogy az energiabevitel segít a
legyöngült, fáradt test újjáépítésében, az téved! Ránk pont az ellenkezője
érvényesült, teljesen elnehezültünk és tán még lassabban folytattuk utunkat,
mint előtte, ami szinte lehetetlen, de sikerült megdönteni a negatív rekordot! Ha arról van szó, mi a lányommal
képesek vagyunk a fizika törvényeit is felborítani.
Anti nagyon dühös volt ránk, hogy ilyen
szerencsétlen csigatempóban haladunk és neki ezt végig kell néznie. Javasoltam
is, hogy legközelebb majd külön megyünk.
Már ha lesz legközelebb... Azért röpke 3 óra alatt sikerült 40.32 km-t teljesítenem.
