Ingyen dinnye, de milyen áron!

Véletlenek nincsenek. Minden történésnek megvan a maga magyarázata. Volt már balesetem, aminek állítólag az az üzenete, hogy egy helyben állok, induljak már el egy másik irányba, mert ott ahol vagyok, csak toporgok, nem jutok egyről a kettőre.

Ma újabb lökést kaptam, bár nem tudom, hogy mennyire vegyem komolyan az üzenetét, mert inkább viccesen alakult az eset – szerencsére.

Éppen kanyarodtam az egyik kereszteződésben balra, miközben látom, hogy akinek elsőbbséget kéne adnia, nem áll meg, hanem csorog szép lassan, de egyre közelebb felém. Nem is értettem, hogy mért nem nyomja már meg a féket, hiszen egészen előtte vagyok, ha kinyúlok az ablakon, megérintem a motorháztetőjét, de ő csak jön. Ekkor felgyorsítottam, hátha sikerül elkerülni az ütközést, de sajnos a hátsó lökhárítómat mégis meglökte. Pont a sofőrrel voltam egy vonalban, akinek oda is kiáltottam, hogy „ÁLLJ már meg!”

Azonnal leparkoltam, hogy megszemléljem, mit tett az autómmal. Ekkor láttam, hogy aki nekem jött, egy dinnyével teli transzportert húz maga után. Tulajdonképpen vissza akartak fordulni, úgyhogy mikor mellém értek, az egyik kiabál ki az ablakon, hogy "nincs semmi baja az autódnak!" és szép lassan folytatják az útjukat, mintha mi sem történt volna.

Nekem még nem volt időm megnézni, hogy egyáltalán milyen sérülés lett a kocsimon, csak annyit ordítottam vissza, hogy menjél csak, de felírom a rendszámodat, és már memorizáltam is.

Erre megálltak. A srác, aki kiabált, kiszállt, és miközben összeszedte az autójukról leesett lámpaburát, vagy rendszámot, nem figyeltem mit, folyamatosan az autómat becsmérelte, hogy húsz forintot sem ér, meg ilyenek. Annyira felbőszített, hogy a már egyébként is magasan szárnyaló adrenalin szintem az egekbe csapott és nem érdekelt engem a bőrszíne, csak az, hogy megvédjem a tulajdonomat.

Közöltem vele, hogy bár az enyém nem ér semmit, mégis az ő kocsijáról potyognak le a dolgok. Közben már láttam, hogy tényleg nem esett baja az autómnak, legalábbis látszólag, de már Antit is riasztottam telefonon, hogy hol talál meg.

Ekkor jött oda a sofőr, aki addig csak telefonált, valami nagyon sürgős lehetett. Szerencsére normális hangot ütött meg és tulajdonképpen még segítőkész is volt. Mondta, hogy láthatólag nem történt kár, de mondjam meg, hogy miben segíthet, ha mégis. Ezzel a hangnemmel már én is megbékéltem, úgyhogy közöltem vele, hogy legközelebb álljon meg. Elkezdett valamit magyarázni a telefonbeszélgetéséről, de félbeszakítottam, hogy engem ez nem igazán érdekel. Nem nagyon vette a szívére a dolgot, kérdezte, hogy elfogadok-e egy dinnyét. Mondom ez a minimum.

Ezen már mosolyogtunk mindketten.

Leginkább csak azért kellett a dinnye, mert miután kiválasztott egy óriásit, a kis csávót szalajtotta érte, aki majd’ beleszakadt. Én csak mosolyogva néztem, kinyitottam előtte a hátsó ajtót, mutattam, hogy oda tegye le. Egy szót sem szólt, csak szorította össze a száját, hogy ne halljam a lihegését.

Ezért megérte.

Kékfény

Azt hiszem egy szülőnek az egyik rémálma, ha a rendőrség becsönget és a gyermeke iránt érdeklődik. Hogy olyankor mi fut át másodpercek alatt egy anya fejében, míg felteszi azt a kérdést, hogy „milyen ügyben” vagy valami hasonló banalitást, azt képtelenség leírni.

Valami hasonló eset történt meg a családommal a minap, de ne szaladjunk annyira előre.

Kezdjük ott, hogy idén is felállítottuk a kertben a medencét. Sokáig csak néztük sóvárogva, hogy mikor mehetnénk bele, de annyira kevés volt a szünet két esőzés között, hogy nagyon lassan melegedett fel a víz. Amikor végre elérte a 24 fokot, már egész jól esett megmártózni benne, főleg ha még a Nap is sütött. Persze Tami élvezi a legjobban a pancsolást, ha pedig partnere is akad, akkor felettébb jól szórakozik.

Van úgy, hogy barátnőt hív meg, de többnyire az apukája a legjobb játszótárs a medencés ökörködésben. Kért is a szülinapjára egy felfújható úszó kereket (nem tudom a hivatalos nevét), amit meg is előlegeztem neki, mert mire eljönne az ideje, vége lenne a nyárnak.

Tegnap Anti elég későn ért haza, de Tami kierőszakolta, hogy fejest ugorjanak a számomra még mindig hideg vízbe. Hatalmas hancúrozás vette kezdetét, nem kímélték a hangszálaikat, jó volt hallani, ahogy Tami gurul a nevetéstől és a vízen lebegő játéktól, -ból, ról. Én többnyire a házban voltam és a vacsorát készítettem elő, de néha kihívtak, hogy fotózzam le őket, mert különböző „veszélyes” mutatványokat találtak ki.

Már jócskán besötétedett, mikor vége lett a medencés partinak. Egy gyors tusolás és vacsora után kezdetét vette az újabb játék, pedig már ilyenkor a jobb házakban alszanak :). Azt már többször írtam, hogy mi nem nézünk tévét, nem vagyunk alkalmasak több órán keresztül meredten bámulni egy képernyőre, amiben tulajdonképpen marhaságok vannak, viszont van internetünk, ahol akkor nézünk hülyeségeket, meséket vagy filmeket, amikor csak kedvünk van.

A ma esti program a karaoké volt. Hangosan énekeltük az általunk már többször, Tami által most először hallott dalokat, sőt néha igyekeztünk egymást túlüvölteni, főleg, ha végképp nem tudtunk intonálni.

Egyszer felnéztem az ablakra, mert valami kékes villódzást láttam rajta. Biztos egy autó világított be az útról, gondoltam, nem törődtem vele, danolásztunk tovább. Rá pár percre Tami is felnézett és mondja, hogy valaki bevilágít hozzánk. Ekkor már kinyitottam az ajtót, majd riadtan csuktam vissza és szóltam Antinak, hogy a kapunk előtt diszkófények láthatók.

Az gyorsan eljutott a tudatomig, hogy valószínű a rendőrautóknak vannak ilyen kékes árnyalatú lámpái, úgyhogy nem késlekedtem, kiszaladtam.

Két rendőr állt a kapuban. Fiatalok voltak mind a ketten, az egyikük folyamatosan írt valamit a tenyerébe, míg a másik beszélt.

-         Miben segíthetek? – tettem fel a kérdést, amellyel meglepetésemet akartam álcázni, mert arra gondoltam, hogy valaki mást keresnek, tőlünk csak információt szeretnének.

-         Elnézést a kései zavarásért, de már csöngettünk, sőt dudáltunk is! – mondta a magasabbik, de hangjában egy szemernyi vádaskodás sem volt.

-         Sajnálom, hangosan énekeltünk odabent, nem hallottuk, a csöngőnk pedig rossz – feleltem, miközben kinyitottam a kaput.

-         Nem tudjuk, hogy jó helyen járunk-e – folytatta a rendőr -, de egy 14-15 éves Tamara nevű lányt keresünk.

Na ekkor remegtem meg egy pillanatra, de megőriztem a lélekjelenlétemet, amit biztos elvesztettem volna, ha nem tudom, hogy a lányom odabent van, épségben.

-         A lányomat is így hívják – feleltem kicsit bizonytalanul -, de még nincs 12 sem.

-         Akkor ő lesz az – folytatta a srác.

-         Ki lesz ő? – kérdeztem értetlenkedve.

-         Lakossági bejelentés érkezett, hogy elképzelhető, hogy nincs jól a gyerek. Megnézhetnénk? Kihozná? – kérdezte határozottan, de továbbra is kedvesen.

-         Persze – feleltem és már sejtettem, hogy az estébe nyúló hancúr, a kiabálás okozhatott ekkora felfordulást. – Mi lenne, ha bejönnének? – fordultam vissza váratlanul.

-         Az még jobb – kapott az alkalmon a rendőr, aki egyre szimpatikusabb lett a szememben.

Miközben befelé baktattunk, megtudtam, hogy az egyik szomszéd aggódott a lányom testi épsége miatt, mert folyamatos „anya, anya” kiáltásokat hallott. Pedig nincs is közvetlen szomszédunk, tényleg jó hangosak lehettek.

Tami már a teraszon volt, kíváncsian, tágra nyílt szemekkel ült a lócán, pizsamában és a fogát mosta.

-         Jól vagy? – kérdi tőle a rendőr.

-         Jól – mondja Tami bizonytalanul, mivel nem érti, hogy miért kérdeznek tőle ilyen marhaságot, vad idegenek, ráadásul rendőrök.

Ekkor elmeséltük nekik az esti medencézést, a kiabálást, a karaokét, és még jó pár témát érintettünk, mert nagyon barátságosak voltak. A másik rendőr nem volt a szavak embere, ő az adatainkat írta, Tami diákigazolványát is elkérték, amiből kiderült, hogy tényleg nincs még 14 éves, néha mosolyogva ránk nézett, de egy szót sem szólt.

Azt nem árulták el, hogy ki tette a bejelentést, de tulajdonképpen nem is lényeges. Talán csak azért szeretném megtudni, hogy megköszönjem neki, hogy figyelnek. Nem látok benne semmi rosszindulatot. Messziről tényleg csak a folytonos „anyázás”, visítás hallatszhatott, ami akár bántalmazást is jelenthetett volna. Az már más kérdés, hogy ha tényleg valami baj történik, akkor a rendőrök már nem tehettek volna semmit, olyan későn értek ki. Így viszont feldobták az esténket, bár már nem maradt belőle sok.

Kövér kiscicák

Megint éjszaka került sor Pezsgő újabb szülésére, de most már Tamit is tartotta annyira felelősségteljesnek, hogy őt keltette fel, hogy a segítségére legyen.

Ez nagyon érdekes dolog, hogy megérezte benne, hogy képes rá, hisz ő a gazdája és engem nem is zargatott. Persze azért nem aludhattam én sem, mert a lányom boldogan ébresztett, hogy elérkezett az idő, és nagyon büszke volt, hogy őt jelölte ki Pezsgő a feladat elvégzésére. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy a plüssök közül kivegyem az első jövevényt és én meg Antit zavartam fel legszebb álmából, hogy kintről hozza be az erre az alkalomra félretett banános dobozt.

Szépen elhelyeztem benne a kis cicát és az anyját, majd Tamira bíztam a továbbiakat, én meg ledőltem. Sajnos elaludni még sokáig nem bírtam, figyelemmel kísértem az eseményeket, de legalább kényelmesen feküdhettem az ágyban.

Reggel viszont nehezen ébredtünk mind a ketten. Négy gyönyörű, hófehér és kimondottan gömbölyű kismacska született a sötétben. Pezsgő tökéletesen elintézte, amit el kellett intéznie, nem volt komplikáció – szerencsére.

Csiki is csatlakozott a kis csapathoz, nosztalgiázni.