2013. március 8., péntek

Kamaszodunk?

Akinek van gyereke tudja, hogy minden nap éri a szülőt valami váratlan – általában csak a felnőtt számára váratlan – a gyermekkel kapcsolatban. Ez lehet kisebb vagy nagyobb dolog, szóra sem érdemes, könnyen felejthető vagy mély nyomot hagyó esemény. Lehet egy sérülés, egy mondat, egy megjegyzés vagy egy mozdulat, egy fintor. Az biztos, hogy nem telik el úgy nap, hogy valami ne történjen, hogy egy pillanatra ne álljunk meg és nézzünk meredten, vagy mosolyodjunk el, netán – szigorúan magunkban – ne essünk kétségbe.
Most egy konkrét dologról szeretnék írni, ami nemrégiben történt és nagyon meglepett. Egyszerre töltött el örömmel és aggodalommal, és azzal a felismeréssel, hogy még inkább oda kell figyelnem a lányom fejlődő érzelmeire, lelki felismeréseire, és persze testi változásaira is.

Lehet, hogy ez nem is olyan szokatlan más szülőknek, de az a tény, hogy én még nem hallottam, sőt nem is olvastam hasonló esetről, feljogosít arra, hogy megosszam másokkal is, hátha segíthet hasonló problémákkal küszködő szülőknek, de az én megnyugtatásomra is szolgál.
Azt fontos még megjegyeznem, hogy a lányom – csak vagy már, nézőpont kérdése – tíz éves, számomra ettől is olyan fontos ez a történet.
Egy pénteki napon elmentünk vásárolni az egyik áruházba. Mikor kiléptünk a kasszától Tami észrevette azt a gyermekcsalogató automata-csapatatot, ami pénz bedobása után kiad egy buborékban valami színes, műanyag tárgyat, amiből általában már van otthon vagy négy, de olyan kicsi, hogy nem találja, vagy hasznavehetetlen, eltörik stb.
Tami kérdezte, hogy adok-e pénzt, hogy vegyen egyet. Azonnal a pénztárcámban kezdtem kotorászni egy kétszázas után, majd nyújtottam felé. Ekkor a lányom szemében megláttam valamiféle bizonytalanságot, de felülkerekedett az érzésein, elvette az érmét és elszaladt, én is tovább pakoltam, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

Mikor visszajött, kezében egy gumilabdával, a korábban cserfes lányom elhallgatott, nem nézett a szemembe, szomorúan tekintett maga elé.
Beszálltunk az autóba és kérdeztem, hogy mitől változott meg. A foga között motyogott valamit, majd elkezdett szipogni. Mire hazaértünk már a könnyei is potyogtak. Leültünk és próbáltam közel férkőzni a lelkéhez, hogy megértsem. Szerencsére nem zárkózott be, hanem nyíltan elmondta, hogy mit érez, milyen gondolatai támadtak, mi aggasztja.
„Mikor beleraktam a pénzt a gépbe, rájöttem, hogy nekem van ilyen labdám, nem is egy… hogy nincs szükségem rá… hogy én mindig csak kapok, de nem viszonzom… Nézem magam, de nem látom. Tudom, hogy van karom, lábam, fejem, de nem érzem, hogy van karom, lábam és fejem... Azt érzem, hogy hasznavehetetlen vagyok, nincs semmi hasznom, nem érdemlem meg az ajándékokat...” – jött ki belőle egy szuszra.
Hirtelen nekem sem volt könnyű feldolgozni ezt az információ-halmazt. Most próbáljak meg okos lenni!
Először is átöleltem és megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, előfordulnak ilyen gondolatok az okos, értelmes lányokkal, majd miután némileg egyenletessé vált a légzése, kifejtettem, hogy én mit gondolok az egészről. Szerintem a kamaszodás, a felnőtté válás első jele az, hogy ő is fontos szerepet töltsön be a családban, kezdje elé érezni a súlyát a jelenlétének. Hogy nem csak úgy van, mint egy gyerek, aki elfogadja, amit kap, megcsinálja, amit kérnek tőle, hanem ő az a gyerek, aki ebbe a családba született, fontos szerepe van, feladata, de azt még csak sejtjük, hogy mi. Az biztos, hogy dolga van itt köztünk éppúgy, mint az életben és úgy látszik most kezdi érezni ennek súlyát, felelősségét.

Ezektől a szavaktól, vagy csak az én egyenletes, nyugodt hangomtól némileg megnyugodott, úgyhogy tudtam kicsit viccelődni is, amit tulajdonképpen felkészítésnek szántam a jövőre nézve. Arról beszéltem, hogy a teste is követi ezeket az érzéseket, megnyúlnak a végtagjai, azért nem érzékeli ugyanúgy a karját, lábát, mert pillanatnyilag kiesik a látóteréből. Nem azért ejt le dolgokat, vagy botlik meg, netán lép a lábamra, mert ügyetlen, hanem mert változik a teste.

Nagyon örülök, hogy megosztotta velem ezeket a gondolatokat, félelmeket, hogy úgy érezte érdemes vagyok rá, hogy meghallgassam és remélte, hogy segíthetek.
Szavaim megnyugtatták ugyan, de ragaszkodott hozzá, hogy legalább elmosogasson, hogy hasznosnak érezze magát, ami ellen én sem tiltakoztam.