2012. április 15., vasárnap

A szerelem művészete

--> -->
Furcsa dolog a szerelem és az egyik legfelemelőbb érzés a világon. Megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, ellentmondásos… és még sorolhatnánk. Biztos, hogy sok köze van az érzés kialakulásában a kémiának, akár csak a pillanatnyi lelkiállapotnak, a korábbi tapasztalatoknak, vagy a temperamentumnak és így tovább. A szerelmet nem lehet megmagyarázni, sem leírni, csupán csak körülírni. A szerelmet érezni kell!
A szerelem művészete nem keverendő össze Ovidius művével, bár némi hasonlóságot mutat a könyv és Emmanuel Mouret, francia rendező filmje. Míg Ovidius műve egy szerelmi tankönyvnek felel meg, ahol tanácsokat osztogat férfiaknak és nőknek, hogyan lehet a szerelmet felkelteni, megszerezni és megtartani, addig a könnyed francia film inkább a nyitott kapcsolatokat fürkészi, mint például, hogy létezhet-e szerelem nélkül szex és fordítva. Mindezt olyan gondolatokkal – idézetekkel – fűszerezve, melyek sokszor elgondolkodtatják a nézőt. Nagyon érdekes kívülállóként látni mások gyötrelmeit vagy boldogságát, kicsit beleélni magunkat a szereplők lelkiállapotába, motivációiba, netán azonosulunk velük.
Érdekes párhuzam villan fel már a film elején, mikor a szerelmet, mint színeket mutatja be a rendező. Valakinek kék, van akinek rózsaszín vagy lila, lehet sárga és fűzöld is. Megható, mikor a zeneszerző keresi saját dallamának párját, mely kiegészíthetné őt. Én is vágytam arra, hogy végre beteljesüljön, szorítottam, izgultam érte és talán ez volt az egyetlen, mely nem nyerte el tetszésemet, amiért nem találta meg, viszont általa kezdődött el az a zenei vonal, mely végigkísérte a filmet és amely szerintem önmagában is megállta volna a helyét. Gyönyörű zongorafutamok egészítették ki a film mondanivalóját, a háttérből sokszor előtérbe kerülve.
Először azt hittem, hogy csak rövid jeleneteket látunk, pillanatnyi bepillantásokat különböző párok ilyen-olyan kapcsolataiba, de aztán ezek a párok visszatértek és megérthettük mozgatórugóikat, érzéseiket, vágyaikat.
A sokszereplős filmben sajnos a neveket nem bírtam megjegyezni, de szemem előtt van a fiatal pár, akik már nagyon régóta együtt vannak és a kihűlni látszó kapcsolatukat próbálják felélénkíteni egy harmadikkal, de aztán kiderül, hogy nincs fontosabb számukra egymásnál és ezért a legkínzóbb áldozatot is képesek vállalni.
Akár csak az idősödő házaspár esetében, akiknél viszont a hölgy csak arra vár, hogy engedélyt kapjon a férjétől a félrelépésre és akkor már nem is lesz számára olyan vonzó.
Aztán itt van a szingli barátnő, aki arról álmodik, hogy a barátnője felajánlja a pasiját, és mikor ez a valóságban is megtörténik, megrémül és belemegy egy olyan kapcsolatba, ahol titokban tarthatja kilétét. Persze a vakrandira fény derül, és milyen jó is ez így.
Vagy a szomszédok furcsa „kombinés” találkozása, ahol a nő még nem lábalt ki előző kapcsolatából, de nagyon szeretne, az idősödő férfi pedig már nagyon vágyik egy új társra, mert fél, hogy kifut az időből. Hihetetlen szópárbajok, félreértethető mondatok, és ki nem mondott vágyak kerülnek felszínre, de a türelem meghozza gyümölcsét.

Pazar a szereposztás, bár számomra ismeretlenek, de a színészek esetlensége vagy határozottsága, vágyaik és álmaik megformálása nagyon élővé teszik magát a történetet, a nézőnek szinte az az érzése, hogy épp a szomszédot kukkolja.

Mindenki a boldogságot keresi, élete párját és jó látni, hogy a félreértéseken és egyet nem értéseken felül tudnak emelkedni szerelmük és boldogságuk érdekében.

„Abban a pillanatban, amikor szerelmes lesz az ember, zene csendül a fülében, mindenkinek másféle muzsikaszó…”
Az író-rendező tulajdonképpen érzelmeink hangszerén játszik és nem amatőr módon.

2012. április 14., szombat

Vágta

Már írtam arról, hogy Tami a lovak szerelmese lett, pontosabban egy lóé, Csillagé. Sajnos a tanulás félbeszakadt, mikor eltörte a karját, aztán jött a tél, a hideg, a szél, de most már kivirult annyira az idő, hogy újrakezdhettük a lovas iskolát.

A tanára sajnos már nem tanított a lovardában, bár ő ezt biztos nem bánja, hiszen Pestre költözött, hogy a Spanyol Lovasiskolába járhasson, ami számára előrelépés, de én kicsit tartottam az új oktatótól, hisz a régivel már annyira megbarátkoztunk, összeszoktunk. Szerencsére félelmem alaptalannak bizonyult, mert egy kiváló és nagyon kedves hölgy lett az új tanár.

Ami a két edző közt a legnagyobb különbség, hogy míg Luca lassabban és alaposabban tanított, Gerda nagyobb léptékben halad, de azért nem felelőtlenül, nagyon figyel a lányra, aki viszont élvezi, hogy nem ugyanazt csinálja órákon keresztül és szerintem sem gyors számára a tempó, felveszi az iramot, nagyon koncentrál. Az első két órán azért az alapokat ismételgették, de aztán már azon vettük észre magunkat, hogy a lány vágtat a lóval!


Tami kezdettől fogva egy lóra ült. Kiválasztott egy kissé makacs, öntörvényű, de kedves pacit, Csillagot. Az hogy pónira üljön, egy pillanatra sem fordult meg a fejében.

Az én fejemben is régóta motoszkál, hogy meg kéne tanulnom lovagolni. Eddig elméletben próbálgattam, figyeltem a lányom, mit és hogyan csinál – úszni is így tanultam meg, csak akkor nem a lányomat néztem -, és ma rászántam magam, hogy felüljek Csillag hátára. Fantasztikus élményben volt részem! A futástól van olyan combizmom, hogy nem okozott nehézséget, hogy kapaszkodás nélkül megtartsam magam a nyeregben, és a fél órába az is belefért, hogy eljussunk a vágtáig.

Kicsit féltem tőle, de azt kell mondanom, hogy ez a legkönnyebb és persze a legjobb. Nem csak a gyorsaság miatt, hanem a vágta ritmusa annyira kellemes, hogy nem is érzem, hogy lovon ülnék, míg az ügetéstől sokszor iszonyú fájdalmat éreztem az egyébként nem túl csontos hátsóm tájékán.


Érdekes volt, hogy Csillag Tami parancsait fenntartás nélkül elfogadta, míg az én ösztökélésemre alig reagált. Gréta segítségével szerintem el sem indultam volna vele, amit ő is az ostor csapkodásával ért el. Ettől Csillag vágta közben úgy megharagudott, hogy kirúgott felé (lovas nyelven: bakolt). Én ebből csak azt éreztem, hogy a ló kellemes vágtája hirtelen egy össze-vissza ritmusra vált, a feneke kimegy balra, én meg igyekeztem a nyeregben tartani magam.

Egyébként is a legrosszabb az volt, mikor vágta után ügetésbe lassítottunk és én elkezdtem pattogni a ló hátán. Ilyenkor a fájdalomtól csak röhögni tudtam és hol a ló, hol a saját hátsómat paskoltam meg kínomban. Tami persze később ellátott tanácsokkal, hogy ilyenkor tanügetésbe kell váltanom nekem is, ami azt jelenti, hogy nem csak simán ülünk a lovon, hanem ritmusra emelgetni kell a fenekünket. A lányom úgy beszélt, mint egy kis szakértő.


Tény, hogy van érzéke hozzá, és érdekes mód ebben az esetben a kitartása is működik.