2011. december 29., csütörtök

Happy, happy

-->
A cím egyben egy film címe is. A besorolás alapján: norvég vígjáték. Erre készültünk mi is, hogy egy kis kikapcsolódás jól jön, semmi dráma, törékeny élethelyzetek, csak vidámság, móka és kacagás.
Ehelyett már az első pár percben képen törölt az élet drámájával átitatott mosogatórongy. Vártam, hogy talán jobbra fordul minden, hisz vígjátékról van szó, nem tragédiáról, de az idő folyamán csak egyre rosszabb lett.
Két házaspár - Kaja-Eirik és Elisabeth-Sigve - konfliktusait tekinthettük meg a norvég hóesésben, ahogy a magánytól kissé eltikkadva élik mindennapjaikat, oly közel, hogy a hálószobaablakból integethetnek is egymásnak. Sorsuk a nagy hó fogságában szinte egyforma, mégis nagyon különböző. Egyetlen szórakozási lehetőség – az iváson kívül – adódik csupán, az énekkar, ahol az egyik szomszéd szólóban is megmutathatja tehetségét.

Maga a történet nem lett volna rossz, azt leszámítva, hogy a párkapcsolati tragédiákban a gyerekek isszák meg a felnőttek küzdelmeinek a levét. Rossz ezt látni, mennyire szenved egy gyermek, ha szülei szétesnek, a hangos veszekedéseket megélni és könyörögni az apának, hogy maradjon, míg az anyját megutálja. Mégis ez volt talán a filmben az egyedüli poénforrás, bár ezt a szót azért félve írom le, de egy jelenet mindenképp feloldotta a film drámaiságát.
A legjobban az zavart végig, hogy olyan volt, mint egy kettétört tojáshéj, üres és repedezett, néhol még büdös is, semmi sem volt kidolgozva, sem kiemelve, minden történés, bármennyire is fontosnak látszott, a fagyos, jéghideg környezetben mégis langyos, puha és semmitmondó maradt. A szereplők inkább egy társasjáték bábuira emlékeztettek, ahol az egyikük ki is jelenti, hogy nem szeret játszani, míg a másik annyira beleéli magát a szabályok betartásába, hogy nem szégyelli kiteregetni a lapjait. Természetesen ez is csak egy epizód formájában jelenik meg, folytatása ennek sincs, csak lehetne.

A két pár ugyan különbözik egymástól, saját történetük egy picit sem hasonlít a másikéra, csak szexuális téren van bennük valami közös. Bár Kaja élvezi Sigve figyelmét és kisfiús sármját, mégis kitart férje mellett a végsőkig, legalább lélekben. Elisabethet viszont némileg feldobja, mikor rájön férje viszonyára, szinte fürdik a kettejük közötti villogásban, de csak addig, míg számon nem kéri tőle a tetteit és be nem látja, hogy milyen szánalmas is a bosszú.
A végén természetesen minden rendeződik, már amennyire ez lehet, és ha mást nem, ennek a filmnek köszönhetem azt, hogy a norvég télről, a hűvös nyarakról, a hosszú, sötét éjszakákról beszélgetve, mikor hazaértünk, megnéztük a sarki fényeket. Ez tényleg gyönyörű, jó lenne látni élőben is, csak ne lenne olyan hideg azon a környéken.

2011. december 25., vasárnap

Ony, csony, ácsony, rácsony, arácsony, karácsony

Ez a cím onnan jutott eszembe, hogy nyáron Tami nagyon sokszor leírta a vakációt ilyenformán, gondoltam kipróbálom a karácsonnyal is. Egész viccesen néz ki.

Nálunk a Waldorf-iskolában a szokásos Adventi bazár az ünnepkör első állomása. Nem akarok elmélyedni a témában, mert a szervezés most nem a mi asztalunk volt, tettük a dolgunkat, és örömmel láttuk, hogy mások is ugyanígy tesznek. Amiért mégis megemlítem az az, hogy Tamiék osztálya egy spanyol előadást adott elő a Pásztorjáték mintájára és ezzel elismerést szereztek az új spanyol tanáruknak és természetesen saját maguknak is. Nem volt egyszerű a szöveg, de gyönyörűen, érthetően mondták, odaillő mozdulatokkal kísérve a történéseket és bár egy-két szót leszámítva, nem értettem belőle sokat, mégis olyan volt, mint egy dallam, nem kellett érteni, csak érezni. Az iskolai előadás után még kétszer felléptek vele Szeged egyetlen bálaszínházában is, gondolom nem véletlenül.

Az idei karácsonyunk viszont már nem volt a tavalyi. Értem ez alatt, hogy elveszett belőle az a titokzatos szikra, ami a meglepetés, a misztika előhírnöke, miután végérvényesen is lelepleztük a Jézuskát. Tami már nem neki írta a levelet, hanem nekem, de meglepően visszafogott volt és külön kiemelte, hogy nem kell neki mind az öt dolog, lehet választani. Igyekeztem a kedvében járni és olyat is a fa alá csempészni, aminek tudtam, hogy örül, pedig nem is kérte.

Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a lány egyedül díszítette fel a fát, mert én elúsztam a karácsonyi ebéddel, ő meg szívesen bogarászta a díszeket, fűzte a szaloncukorra a madzagot, tette fel az égőket, melyek csak akkor gyulladtak ki, mikor a kád széléről előszedett egy izzót. Valószínű, hogy tavaly óta ott lehetett, fogalmam sincs miért, erre ő sem tudott magyarázatot adni, de így megmentette a kivilágítást.

Gondosan berendezte a macskáknak is a fa alatti fekhelyet, persze úgy, hogy még ő is odaférjen. Nálunk nem maradhat karácsonyfa sziámi cica nélkül, nekik ez a kényelmes fekhely jelenti az ünnepet.

A Jézuska olyan váratlanul érkezett, szinte meglepetésszerűen, hogy nem is volt időnk ünneplőbe öltözni, de a szívünk ragyogása és az egymás iránt érzett szeretetünk kárpótolta mindezt.

Sikerült olyan ajándékokat választani, aminek a lány nagyon örült, bár ocelot schleiset sehol sem tudtam beszerezni, de a jaguár és leopárd család is megtette. A párnán alvó cica azonnal beköltözött Tami fekhelyére, Frakk, Szerénke és Lukrécia bábok családi játékot eredményeztek, talán a Mirr-Murr mesekönyv enyhe célzása is célba talált, a meleg fülvédő pedig egész télre örömöt okoz a pici lányunk pici füleinek.

Nagyon jó volt látni, ahogy csillogó szemmel bontogatja az ajándékokat, és minden kis csomagból valami érdekes bukkan elő számára. Nekem ez volt a fontos, hogy a gyermekem boldog legyen, én ennyivel is megelégedtem volna, de aztán ő is ideadta az ajándékát, amivel nem is gondolta, hogy engem milyen boldoggá tesz és ráébresztett arra, hogy a kézzel készített dolgok micsoda értéket képviselnek.

Tündéri volt, ahogy leste az arcomat, vajon tetszik-e az általa agyagból készített gyertyatartó – ami egy macskaarcot viselt -, és a kis tálka, melynek nyúl fülei voltak és amibe a pisztáciámat tehetem, bár kettőnél több nem fér bele. Könnybe lábadt a szemem, hogy milyen figyelmes, kreatív és hogy mennyire szeretem…

2011. december 2., péntek

Meztelen igazság

-->
A bőr, amelyben élek nem egy évfordulóra alkalmas film. Nem is ezt akartuk nézni, mikor odaléptünk a jegypénztárhoz, de amit kinéztünk, már nem játszották, így véletlen kényszerűségből ez maradt.
Bár lekéstük az első hét percet, szerintem nem maradtunk le semmiről, sőt! Még így is többet láttam, mint amennyit szerettem volna.

Kegyetlen világba csöppentem, ahol a tragédiák nem hogy feloldódnának, inkább fokozódnak. Filmdráma volt a javából, és a legszörnyűbb benne az, hogy annyira valóságos, mintha ez tényleg megtörténhet, sőt lehet, hogy meg is történik vagy meg fog történni. Kíméletlen feszültség kísérte végig a filmet, egy pillanatra sem nyugodhattam meg, hogy semmi baj sem fog történni, mert aztán mégis.
Pedig annyira jó lett volna néha a történések mögé látni, nem magára a kiváltó okra, mert az lassacskán kibontakozott, hanem a benne élők hátterére. Én, aki már a fecskendő látványától is elborzadok, többször kellett eltakarnom a szemem, hogy meneküljek a látvány elől. Ahol egy – vagy több – gyilkosságnak semmi következménye sincs, ott milyen feloldozásra is várhatnék?

A higgadt, kimért és megszállott plasztikai sebész, Robert, vagyis Antonio Banderas kiválóan alakította szerepét, és bár tettére fény derült, azonosulni nem lehetett vele. A bosszú éltette, hogy aztán esendő meztelenségében érje a végzete. Egy sikeres ember lecsúszását követhetjük nyomon a két óra alatt, ahogy levetkőzi előbb etikai, majd erkölcsi tartását, megkérdőjeleződik emberi mivolta, míg végül egy hajszálnyi reménysugárba kapaszkodik, de mielőtt elérné, az is szertefoszlik, kicsúszik markából.

A családi tragédiasorozatok, mint egy lavina magával sodorják, nem képes megbirkózni velük, tudja, hogy vesznie kell, de a veszteség nem csak őt érinti. A tudomány álcája mögé bújik, már nem lehet tudni, hogy őrült-e vagy zseni, lehet, hogy mindkettő. Kisajátítja azokat, akikre neki szüksége van ahhoz, hogy megbékéljen az életével, holott tisztában van vele, hogy soha sem nyugodhat meg teljesen, de ez a halvány empátia mégis reményt gyújt a szívünkben mindaddig, míg egy újabb fordulat tönkre nem teszi. Nem csak magát emészti így el, nem csak Verát zárja be egy szobányi börtönbe, hanem önmagát is, még ha látszólag szabad kijárása is lenne a villából. Ő alkotta Verát, úgy érzi rendelkezhet fölötte, és sajnos a film nem ad segítséget, hogy tulajdonképpen mi is játszódik le egy identitásától megfosztott ember lelkében, aki egy új testbe kényszerül és már-már beletörődne sorsába, mikor újból fellángolnak a szenvedélyek.
Robert egy pótlékot alkot, egy hasonmást, akit azelőtt szeretett, aki megcsalta, akit nem tudott megmenteni, akit elveszített, és akinek megbocsátott. Önmagának viszont nem tud. Kudarcot vallott, miközben csodával határos orvosi felfedezést tett, amit titokban kell tartania, senki sem szerezhet róla tudomást, és egyetlen kimenetele lehet csak a feloldozásnak: a halál.
A film vége keltett bennem kíváncsiságot. Szerettem volna, ha még csak most kezdődne el, de így ennek a befejezetlenségnek sem láttam értelmét.
Talán a megoldás csupán annyi, hogy ez Pedro Almodóvar filmje.

2011. november 29., kedd

Rubicon

Tami egyik nap nagyon rosszkedvűen ébredt. Az adventi gyertyagyújtáskor összetűzésbe keveredett egyik osztálytársával is, gondoltam csak fáradt, a hétfő lehet az oka. A tanító néni megértően mosolygott rá, jelezve felém is, hogy minden rendben lesz.

Mikor mentem érte délután, a korábbi letargikus hangulatát mintha a szél fújta volna el. Boldogan ugrált körbe, és meg is magyarázta, hogy azért örül ennyire, mert nem csak a tanító néni mondta, hogy jó volt, de ő is érezte. Sikerült mindenre figyelnie, élvezte a tanítást és úgy érzi okosabb lett.

Ennek örömére – és egyébként is – elmentünk csizmát vásárolni. Még bóklásztunk a boltokban, fogócskáztunk a fogasok között, aztán hazamentünk.


Tami leült rajzolni, míg én kimentem begyújtani. Mikor bejöttem, a lányom a földön feküdt és keservesen zokogott. Pár célirányos kérdés után kiderült, hogy nekem akart meglepetést készíteni, de nem sikerült, ki is dobta. Próbáltam vigasztalni, de mintha olajat öntöttem volna a tűzre. Közben kidobtam a mellette heverő selyempapírokat, melyek a csizma dobozából kerültek elő. Akkor újabb hiszti következett, mert az egyik papír kellett volna még neki. Mondtam, hogy előkotrom, ezen ne múljon.

A szelektív hulladékgyűjtésnek köszönhetően nem kellett összemaszatolnom a kezem, de mivel gombóccá gyűrtem, közölte, hogy azt akár ki se vegyem a kukából. Tény, hogy ez volt a legvékonyabb selyempapír, amit feltalált az emberiség, de egy jó szülő mindent elkövet, hogy mosolyogni lássa gyermekét, úgyhogy már hoztam is a vasalót, közben biztattam, hogy szebb lesz, mint újkorában. Az ágyon hasalva kiabált vissza, hogy az már úgy sem lesz jó. Alig bírtam kiimádkozni a szobából, hogy legalább nézze meg, már nem gyűrött a papír.

Nem hogy megnyugodott volna, azonnal felfedezett rajta egy apró lyukat, amit a vasaló hegyes vége és ügyetlenségem okozott. Láttam, hogy itt már nem tehetek semmit. Fáradt voltam az egész napos munka után, a vásárlástól és tudtam, hogy itt többről van szó, mint egy átlátszó papírfecniről. A hisztijén pedig teljesen meglepődtem, hiszen Tami még sosem csinált ilyet.

A lányom 9 éves, vagyis úgy tűnik, beleléptünk az előserdülő-korba, amit Rudolf Steiner Rubiconnak hív, utalva Julius Caesarra, aki átlépve a Rubicon folyót visszafordíthatatlanul megváltoztatta mind a maga, mind Róma sorsát. Arra emlékszem mások elmondásából, hogy ilyenkor a gyerek befelé fordulóvá válik, megkérdőjelezi a szülők tetteit, sőt felszínre kerülnek olyan kérdések is, mint hogy biztos, hogy mi vagyunk egyáltalán a szülei? A világot kívülről szemlélik, mintha nem is tartoznának oda, a mese már nem varázslat, a valóság pedig elfogadhatatlan, de ilyenfajta dühkitörésről nem hallottam. Van még mit tanulnom a lányomtól.


Eva A. Frommer így ír a 9 évesek válságáról:


„…A gyermek benső életében eljut ahhoz a ponthoz, ahol a fantázia, és a realitás, a belső és a külső elválnak egymástól. Megtörik a kommunikáció egyértelműen közvetlen vonala a gyermek belső világa és a között, amit testi érzékei közvetítenek számára, s úgy érzi magát, mint Crusoe a szigeten saját szubjektív érzései és az objektív külvilág között. Ez az első alkalom, amikor a varázslat segítsége nélkül kell szembenéznie a világgal. Megszűnik a varázslat, a titkos, mindenható varázsköpeny, amely mindent olyanná alakított, hogy beilleszkedjék a csodás gyermeki világba. Érzelmei most már leplezetlenül konfrontálják őt képzeleti világával, életében először kételkedni kezd, kétségei magára s egyszersmind a felnőttvilágra is irányulnak. Felvetődik benne a kérdés, hogy mi végre is van ő a világban."


Ez az időszak elég hosszadalmas, persze egyéne válogatja, de nem biztató, hogy Tami másnap is hétfői hangulatban ébredt, folytatódnak a szülői megpróbáltatások. Ezután minden nap hétfő lesz? Igyekszem megszeretni a hét első napját.

2011. november 17., csütörtök

Baleset

Nehezemre esik írni erről a témáról, de fontosnak tartom, hogy legalább pár szóban megörökítsem az eseményt, hisz ezért írom a blogom.


Munka után siettem a lányomért az iskolába. Általában ugyanazt az útvonalat teszem meg ilyenkor, a jól beváltat, a legrövidebbet. Bár lendületesen vezetek, nem szeretek poroszkálni, mint egy csiga, hisz célom van, feladatom, hogy eljussak oda, ahová igyekszem, de mindig ügyelek arra, hogy betartsam a szabályokat, elsőbbséget adjak ott, ahol kell, ne lépjem át túlságosan a sebességhatárt stb.

Az egyik kereszteződésben meg kellett állnom, mert a szembejövők miatt nem tudtam balra kanyarodni. Jobbról mellettem rendőrautó villogott, éppen igazoltattak valakit, nem törődtem velük, arra vártam, hogy elmenjen az utolsó autó is és folytathassam utam.

A mögöttem lévő viszont ezt nem akarta megvárni. Csak arra emlékszem, hogy bár nem nyomom a gázt, mégis elindulok, olyan sebességgel, hogy az üléssel együtt hátravetődöm, a jobb lábam önálló életet kezd élni, valahol a kesztyűtartónál nyugszik meg, mikor a szembejövő feltartóztat.


Pár másodpercig nem tudom, hogy mi történt, csak arra eszmélek, hogy egy rendőr kérdezi, hogy jól vagyok-e, ki tudok-e szállni az autóból, hívjon-e mentőt, volt-e velem gyerek? Ennyi kérdésre csak lassan tudom megadni a választ, lévén, hogy azt sem tudom, mi történt. Aztán kitisztul az agyam, minden kivilágosodik.

Annyi történt, hogy a mögöttem jövő taxis nem azt nézte, hogy én állok, indexelek, hanem a rendőröket, hogy miért villognak, így ötvennel, fékezés nélkül belém hajtott, ezzel a lendülettel átlökött a szembe sávba, ahol egy újabb ütést kapott a kocsim eleje.

Ezek a tények. Én kívülállóként figyeltem a soron következő eseményeket, mint aki nem is oda tartozik, de azért nem távolodtam el az autómtól. A rendőrök terelték a forgalmat, hamarosan Anti is megjelent, hogy oltalmába vegyen.

A taxis kérte az elnézést, nekem sajgott a térdem, akárcsak a másik áldozatnak. Az autóm ripityára tört, még hazahúzni is bajos volt, annyira összeroncsolódott a hátulja, de örültünk, hogy élek, kisebb zúzódások a lábamon, de más bajom nincs.


Másnap reggel viszont nem bírtam felkelni az ágyamból. A nyakam annyira fájt, hogy csak úgy voltam képes megemelni a fejem, ha a kezemmel segítek. Elmentem orvoshoz, ahol megröntgenezték, szerencsére nem tört el a csigolyám, de annyira megrándult, hogy sánc-gallért kell viselnem. A sokk miatt jött ki rajtam csak másnap ez a tünet.

Az autómat dobhatom ki, használhatatlan, rendbe se lehet hozni, napokig rémálmaim voltak, de most már képes vagyok írni róla. Sőt, ez nálam terápia, ha kiírhatom magamból, könnyebben fel tudom dolgozni az eseményeket.

Pár napi buszozás után rájöttem, hogy nem nekem találták ki a tömegközlekedést. Az őrületbe kerget, hogy várnom kell a buszra, akárcsak a tömeg a járatokon, az meg végképp kétségbe ejt, hogy nem ott áll meg, ahol én szeretném. Szerencsére kaptam kölcsön egy Fiat Uno-t, most ezzel nyargalok, (sűrűn tekingetve a visszapillantó tükörbe), míg nem veszünk valamit, valamiből, mert a biztosító alig akar fizetni egy öreg autóra, hiába vigyáztam rá több éven keresztül.

2011. november 13., vasárnap

Éjfélkor Párizsban

-->
Minden várost a múltja tesz naggyá, gondoljunk csak Rómára, Velencére… vagy Párizsra. A házak, melyek szinte beszélnek az érzékeny fülűekhez, és a bennük alkotó emberek, művészek, múzsák, akik sokszor csak haláluk után válnak naggyá. Az Éjfélkor Párizsban című film látta után úgy érzem közelebb kerültem a városhoz és a bennük élőkhöz.
Párizsról már az első pár percben olyan intenzitással kaptam az érzelmi benyomásokat, mintha a Louvreban járkáltam volna teremről teremre. Nem az útikönyvekből ismert képsorok gyönyörűbbnél gyönyörűbb fotográfiáit láttam, az Eiffel-toronnyal és a Diadalívvel, hanem az igazi Párizst. A hétköznapi utcaképek, pompás épületek, zöldellő parkok, kávéházak és siető emberek hívogattak ebbe a gyönyörű és izgalmas városba, ahol a múlt és a jelen egy időben tárul a szemünk elé.

Bár Woody Allen rendezte a filmet, teljesen mást kaptam a mozi nézőterén ülve, mint a szokványos woodys koreográfia, legalábbis korábbi filmélményeim alapján. A főszereplő esetlensége ugyan sokszor eszembe juttatta Woody megszokott színészi játékát, de ez egyáltalán nem volt tolakodó.
A film két síkon mozog: a jelenben és a múltban. Gil, a meg nem értett író, aki le akar térni a hollywoodi mézes-mázas forgatókönyvek túlfizetett tévútjáról, hogy egy igazi regényt írjon, Párizstól várja azt az ihletet, ami előrébb viszi terve megvalósításában. A környezetében nem talál méltó kritikust, akinek megmutathatja majdnem kész művét, így visszajelzése sincs, hogy jó úton halad-e.
A menyasszonya egy másik világban él, olyanban, amilyet a családja diktál és amiből Gil menekülne. Kettőjük kapcsolata egyáltalán nem harmonikus, ez az első megalázó jelenetnél kiderül, ahol még ugyan nevet a közönség, de mikor ez többször megismétlődik, már fagyos marad a hangulat. Gil sem tudja sokáig, hogy nevessen, behódoljon, vagy pedig a sarkára álljon, de mikor éjfélkor megáll előtte egy fiáker, hogy a múltba fuvarozza, egyre tisztábban látja, hogy mit szeretne az élettől és az mit vár el tőle.

Hemingway, Zelda és Fitzgerald világában már nem tétovázik. Rendkívül hiteles számomra ez a világ, ahol Dalí, Bunuel és Picasso jelenik meg, nem csak mint művész, hanem mint ember. Ahol a szerelem, a féltékenység, az öngyilkossági kísérlet, a hajnalig tartó mulatozás emberivé teszik a halhatatlan művészeket. Ezáltal sokkal közelebb érezzük magunkhoz őket, sokkal jobban megértjük az indokaikat, a tragédiáikat, az örömüket, a műveiket.
A múlt azért kell, hogy megértsük a jelent és annak megfelelően viselkedjünk, cselekedjünk a jövőben. Közhely, hogy sokszor a saját korunkban nem érezzük jól magunkat. Arra vágyunk, hogy máshol, máskor legyünk, ahol szerintünk jobb lenne nekünk, persze ez egyáltalán nem biztos. Gil az aranykorba csöppen, azok közé az emberek közé, akikre felnéz, akik nem alázzák meg, hanem ismeretlenül is befogadják és érdeklődnek iránta, és ahonnan ugyanúgy elvágyódnak az ott élők.

Az álmok jók, azok viszik előre az embert, de csak akkor ha képesek vagyunk a jelenben is megalkotni, különben csak fikció, egy felhő, amit a Nap szerteszór.
Míg a jelent nem értjük, magunkat sem értjük, csak toporgunk, nem vagyunk képesek átlépni saját magunk árnyékán – a jövőbe. Ahhoz viszont, hogy megértsük a jelent, ismernünk kell a múltunkat, a sajátunkat és a számunkra fontos emberekét, mert ha nem, akkor sem mi, sem ők nem fontosak eléggé nekünk. A jelent kell olyanná tenni, amilyennek szeretnénk. Kihozni belőle a legjobbat. A gyerekünket kell úgy nevelni-szeretni, hogy a saját bőrében jól érezze magát. Ha kámpicsorodva közli, hogy felesleges megtanulni kötni, zongorázni vagy lúdtollal írni, akkor világítsunk rá, hogy ha megtanulja ezeket a dolgokat, akkor más akadályokat is könnyebben le tud majd győzni. Mindenféle tudással gazdagabbak és értékesebbek leszünk és ha már van rá lehetőség, akkor miért ne fordítsuk a hasznunkra? Miért ne tegyük a magunkévá annyira, amennyire saját egyéniségünk, természetünk, képességünk engedi? A középszer a középszerű embernek sem célja. Biztos vagyok benne, hogy nem úgy ébred az egyik napos reggelen, hogy nyújtózkodás közben ezt kiáltja: ha a fene fenét eszik is, én középszerű ember leszek! Nem gondolom, hogy erre törekszik valaki, csak útközben elfelejti, hogy miért is csinálja az egészet, amit életnek hívnak! Önmagáért? Valaki másért? Vagy valakikért? Azért, hogy elismerjék, hogy megértsék, hogy figyeljenek rá, hogy szeressék? Ám ezt csak akkor veszik észre rajtuk, ha már ők is elhiszik, hogy figyelemreméltó és szeretnivaló emberek.
Nincs annál jobb, mintha megtaláljuk az igaz szerelmet. Aki miatt vagy mellett jobbak, szebbek, okosabbak lehetünk – még ha nem is vagyunk azok. Ha nem találjuk meg a jelenben azt az embert, akivel sétálni lehet az esőben, akkor nem sok értelme van annak a jelennek. Az ember mindig bizonyítani akar, Woody Allen is, mikor megalkotta ezt a filmet.

2011. november 5., szombat

Tökös őszi szünet

Ezen a héten szabadságon voltam, mert volt rá lehetőségem és így egybeesett az őszi szünettel, hogy csak Tamival tudjak foglalkozni.

Minden napra kitaláltunk valami érdekességet, hogy egymással lehessünk és jól szórakozzunk. A legelső az volt, hogy levettem róla a gipszet. Ezt nem önkényesen tettem, hanem az orvos utasítását hajtottam végre, bár én szerettem volna, ha meg is röntgenezik, de látatlanban közölte a doki, hogy biztos meggyógyult. Én ebben nem voltam olyan biztos, de reménykedem. Nagyon felelőtlennek tartottam ezt a hozzáállást, amit szóvá is tettem, minden hatás nélkül. Legalább már azt nem hányták a szemünkre, hogy koszos a kötése, amin a harmadik kötözés után már csak nevetni tudtam. Tami eleinte nem tudott mit kezdeni a ”könnyű” karjával, könnybe lábadt szemmel mondta, hogy legalább kössük föl. Így is járt még pár napig.


Másnap a Vadasparkot vettük célba, mivel az idő kitűnő volt a sétálgatáshoz és mindketten nagyon szeretjük az állatokat. Talán még sosem töltöttünk el ilyen sok időt a parkban, mint most. Egyszerűen alig akartunk hazamenni, csak a sötétedés vetett véget a mókának.

Több változás is történt, bár nem túl látványosak, csak néhány állat került át más helyre és elkészült a pingvinek kifutója, vagyis egy medence tiszta üvegből, hogy le lehessen látni a víz alá is. Sajnos a pingvinek nem az északi-sarkról jöttek, hanem Afrikából, ők a pápaszemes pingvinek, így a hűvös időt nem szeretik, és még a környezet is szokatlan számukra, ezért csak tavasszal tekintheti meg a közönség.

Az izgalmak a gibbonoknál kezdődtek. Arról már írtam, hogy az özvegy gibbon elköltözött a parkból és a helyére egy új pár került. Egy fekete és egy barna. Egyszerűen lenyűgöz engem a mozgásuk, a fürgeségük és az okos szemük! Tamit is magával ragadta a látvány, főleg mikor bedobtunk nekik két fél almát. A barna kaparintotta meg mindkettőt és akkor sem adta oda a párjának, mikor már jól lakott, inkább a lábaival fogta, miközben ugrándozott egyik ágról a másikra. A feketének már csak makk jutott, de miután elkapott egyet és meggyőződött róla, hogy nem a kedvence, visszadobta.

Tovább sétálva egy elszabadult vadmacskát találtunk. Elég barátságos volt, úgyhogy Tami felkapta és addig cipelte, amíg csak el nem fáradt a karja. Aztán törtünk egy nádat és a lány azzal szórakozott, hogy hol a farkasokat, hol a leopárdmacskát birizgálta velük. A szurikátáknál aratta a legnagyobb sikert, mert az egyik kicsi úgy játszott vele, mint macska az egérrel.


Harmadnap moziba mentünk. A Delfines kalandot néztük meg, ami nem volt számomra túl érdekfeszítő, de éppen belefért még a családifilm kategóriába. A legjobban az tetszett, hogy pontosan kezdték a filmet és egy reklám sem volt előtte. A történet maga nem túl bonyolult, a kidolgozása csak annyiban szokatlan, hogy lépten-nyomon valamilyen tragédia történik, amin persze könnyedén túl teszik magukat a szereplők és a vége egy nagy happy end, ami pedig elvárható egy gyerekfilmnél. A humor rendkívül hiányzott nekem belőle. Volt ugyan egy szerencsétlen pelikán, aki próbálkozott mosolyt csalni a néző arcára, de egyedül kevésnek bizonyult, pedig annyi mindent ki lehetett volna még hozni belőle, de az alkotók inkább a könnyes szemeket szerették volna látni.


A negyedik napon már az ötödik napra készültünk, vagyis a tökpéntökre. Tami halloweent szeretett volna, de mondtam, hogy az amerikai szokás, nálunk tökpéntöknek hívják és nem kell cukorkáért kuncsorogni, hiába is menne, senki sem várná. Beleegyezett, hogy akkor hozzánk hívunk vendégeket és sütünk valami odaillőt.

Kinéztünk a netről mindenféle finomságot, melyeknek megjelenése illik a tökös ünnephez, így készült el a sajtos tökfej, a szellem-csók és a boszorkányujj. Nagyon élveztem a főzőcskézést, Tami is boldogan segített, bár ezt a szót mindig összekeveri a kóstolással. Attól sem riadtam vissza, hogy kimerült a mérlegben az elem és csak becslés alapján tudtam a hozzávalókat egybevegyíteni, nem vagyok egy őstehetség sajnos, mégis sikerült.

Sütés közben különböző játékokon agyaltam, hogy mivel is kössem le a gyerekeket egy estére, ami kicsit félelmetes, kicsit izgalmas, mégsem kapnak frászt és talán örülnek is. A neten erre semmilyen segítséget sem kaptam, csak on-line játékok szerepelnek a repertoárban.


Másnapra hagytam az utolsó fogást, mert az csak frissen az igazi, ez pedig a virslis múmia. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy meleg vízben próbáltam felengedni a fagyasztott leveles tésztát, de egy lyukon valahogy befolyt a víz, tönkre tette az egész alapanyagot. Anti elrohant egy másikért, aminél már megvártam, hogy kiengedjen magától, de ez a márka, amit használtam, eleve kezelhetetlennek bizonyult, nagy küzdelmek árán sikerült a leveleket szétszedni és a virslikre tekerni.

Tami szépen feldíszítette a lakást, készített étlapot, melyen csont és hasonló nyalánkságok szerepeltek, beöltözött boszorkánynak, ami alatt egy macska jelmez is volt, hogy átváltozhasson és felfújta a denevéres lufikat, melyekkel a belépő vendégeket fogadta.

Anti készített egy nagy máglyát, amit szépen körbeültünk és azon morfondíroztunk kit süssünk meg először. Minden gyerek kapott egy-egy lámpást, és elmondtam a játékszabályokat: ha valahol meglátnak egy fénycsóvát felvillanni, akkor be kell csukniuk a szemüket, elszámolni tízig (addig én is visszaérek), és utána a fényforrás felé menni és keresni. Ez nagyban hasonlít a húsvéti tojáskereséshez, csak sötétben.

Tami az első csoki megtalálásakor olyan csalódott arcot vágott, hogy elment a kedvem a folytatástól, de már nem volt mit tenni. Amikor szellem alakú csatot találtak és külön-külön kellett megkeresniük, már egy kicsit vidámabb lett. Zárásként pedig beöltöztem én szellemnek és üvöltve ugrottam ki a sötétből, ők pedig visítva szaladtak a tábortűz felé. Ennyi gonoszságot tudtam felmutatni.

Később mondta a lány, hogy azért kámpicsorodott el, mert igazi szellemekre számított és boszorkányokra, ahogy röpködnek a tűz körül, meg térképre, ami után elindulnak valahová messzire. Bocs kicsikém, erre alkalmatlan vagyok.

Anti viszont olyanokat talált ki, ami már a kínzással is vetekszik. Mézzel bekent háló, amibe gyanútlanul belesétálnak, avarral letakart verem, amibe beleesnek, korommal kikent kötél, melyen kapaszkodnak, és fáról lelógó csirkelábak, melyeknek nekimennek. Nem rossz, de nem tudom, mit szólt volna az a szülő, akinek a gyerekek mézesen, kormosan vagy törött lábbal érkezik haza.

Az az igazság, hogy talán én élveztem legjobban ezt a mókát, csak elrontotta Tami fancsali képe az örömömet. Viszont az ételek nagyon finomak lettek, alig maradt belőlük pár falat és Tami másnapra is múmiát kért ebédre.


Utóirat: A bejegyzés megszületése után még tartozom annyi kiegészítéssel, hogy a hétvége sem telt el minden esemény nélkül. A szombati napon szülinapi zsúron volt a lány. Mi ezen nem vettünk részt, úgyhogy nem is igazán tartozik a közös programokhoz, de szeretném feljegyezni, hogy míg a lányunk bulizott, addig mi egy kávéházban végre meg tudtuk rajzolni a felső szint beépítésének tervrajzát. Nagyon szeretném már, ha arról írhatnék, hogy halad az építkezés, de még ott azért nem tartunk.

A szünet utolsó napján pedig a Borbála fürdőben voltunk, ahol teljesen kikapcsolódtunk, jókat lubickoltunk, bújócskáztunk és áztattuk magunkat a klóros vízben, amitől mindig kicsit megfájdul a szemem.

2011. október 3., hétfő

Szüret

Az ősz egyik hozománya, hogy beérik a szőlő, amit le kell szüretelni. A szüleim termesztenek néhány zöldséget, gyümölcsöt a tanyájukon, nem nagy mennyiségben, csak a szűk család számára, paradicsomot, paprikát, fokhagymát és egy kis területen szőlőt is. Ebből apukám bort szokott készíteni, kisebb-nagyobb sikerrel, de kitartóan.

Most hogy harmadikos lett a lányom, új tantárgy is bekerült az órarendjébe, ez pedig a mesterségek óra. Azt jelenti, hogy minél több foglalkozást megismertessenek a gyerekekkel, melyeket ki is kell, hogy próbáljanak, a részesei kell, hogy legyenek, némileg elmélyedjenek benne, megtapasztalják, hogy miként lesz a lisztből kenyér, hogy épül fel egy ház, hogyan kerül a sült hal az asztalra stb. Lehet, hogy az egyik nebulóból ennek hatására majd pék, építész, netán borász lesz.

Azon kívül, hogy mindeközben fontos dolgokat tanulnak meg, a mulatság sem marad el, hisz az első szempont, hogy mindenki jól érezze magát, játékosan tanulja meg a dolgokat és kipróbálhasson, amit csak lehet.


Reggel a pályaudvaron gyülekezett az osztály, mivel vonattal tudtunk csak kimenni a tanyára. Izgatottak voltak, nem tudták elképzelni, hogy mi vár rájuk és meglepően rendesen viselkedtek, nem hajoltak ki az ablakon, nem rohangáltak, hanem népdalokat énekeltek. Osztálytanítónak elég volt csak elkezdeni az évszakhoz illő nótákat, ők pedig boldogan folytatták, az elmaradhatatlan „érik a szőlő” kezdetűt többször is.

Mivel nem tudták az útvonalat, a tanyáig vezető utat is rendezett sorokban tettük meg, csak Tami „lázított”, mikor már közel értünk, hiszen számára nem volt ismeretlen a helyszín, de ekkor már látszódott a bejáró, engedtem, hogy elszaladjanak.


Gyorsan feltalálták magukat az új légkörben, egy-két gyerek meg is jegyezte, hogy ő itt szeretne maradni, paradicsomi ez a környezet. A szüleimnek sem volt kifogásuk a közös program ellen, már mindent előkészítettek, mire odaértünk. Az időjárás is kedvezett a kiruccanásnak.

Miután mindenki feloldódott és megtízóraizott, kezdődött a szüret. Anyukám félve adta a kezembe a 16 darab kést, mert csak ennek segítségével lehetett levágni a fürtöket. Kiosztottam az éles szerszámot, mindenki figyelmét felhívva, hogy ezzel nem rohangál, nem hadonászik, ha nincs szüksége rá, leteszi. Próbáltam elég szigorú arcot vágni, kihangsúlyozva mondanivalóm komolyságát, és úgy látszik bejött. Volt némi dúródás a fürtökért, mert túl gyorsan fogytak, de mászkálás közben lefelé tartották a kést, ahogy kell. A felnőttek csak nézték, hogy lesz egyre jobban teli a kád, anyukám a szebbeket kiválogatta, hogy az asztalra is jusson pár fürt és fél óra leforgása alatt készen is volt a leszedés.


Közben egy-két fiú felfedezte a prést, és hogy elsőként tekerhesse meg a kart, már nem is nagyon akart mellőle eltávolodni, de aztán jött apukám és elmagyarázta, hogy tulajdonképpen mi is történik a présben a szőlővel és egyáltalán hogyan kell összerakni, miért vannak ott azok a fadeszkák stb.

A prés használata előtt viszont mindenki kipróbálhatta, hogy régen miként is préselték a szőlőt. Egy adagot a kádban hagytunk és jöttek sorba a lurkók lábat mosni, majd pedig taposni a fürtöket. Az elsőknek lehetett a legjobb, amikor még volt benne szőlőszem, az utoljának már szinte csak a must maradt, de abba is jólesően tapicskoltak.

Ezután jött az igazi préselés. Azt hittem, hogy ez csak a fiúk számára lesz érdekes, de ugyanolyan lelkesedéssel tekerték a kart a lányok is. Felosztották maguk között a munkát: az egyik rakta a szőlőfürtöket a tartályba, a másik középre igazította, a harmadik tekerte, a negyedik nézte, ahogy folyik a must, az ötödik pedig már itta is. Így ment sorba szépen egymás után, némi kakaskodással, mert a fiúk azért többször is szerettek volna tekerni, de a szőlőfürt is véges, ennyi kéz között elég hamar.

A must mindenkinek nagyon ízlett, senki sem panaszkodott, hogy érezné rajta valaki lába nyomát, én sem, csak azt az édes ízt, amit imádok, pedig magát a szőlőt nem szeretem. Többen előrelátók voltak és az üvegüket is megtöltötték, hogy későbbre is maradjon az édes nedűből.


Ezzel véget is ért a szüret, de a vonatindulásig még rengeteg idő maradt, úgyhogy kezdődött a szabadprogram. A gyerekek betemették magukat homokkal a szántóföldön, volt aki döglött siklót talált, amit trófeaként a nyakukba tettek és a Taminak készített játszótér sem volt üres soha.

Aztán megebédeltek, bár a sok musttól nem nagyon fért a pocakjukba, de mindenki evett pár falatot, mert csak akkor engedtük ki a kennelből a kutyát. Szegény már nagyon szomorú volt, hogy egész délelőtt bent kellett gubbasztania, de nem mertük felügyelet nélkül hagyni a gyerekekkel, egy nagytestű ebnél sosem lehet tudni.

Báltó viszont jól viselkedett. Először mindenkit végigszagolt, majd minden hátsó szándékkal hozott egy fadarabot, és letette a gyerkőcök elé. Egy darabig visszahozta a fát, de a végén már ő is úgy elfáradt, hogy nem lehetett kivenni a fogai közül.


Eljött az indulás ideje. Többen csalódásuknak adtak hangot, hogy szeretnének még maradni, de legalábbis visszajönni, de csak Tami maradhatott, aminek az lett az eredménye, hogy egész úton őt kerestem a szememmel, eltelt pár másodperc, mire rájöttem, hogy hiába.

Amilyen aranyosan viselkedtek idefelé, olyan rosszak voltak visszafelé. Az ablakokat fel kellett csukni, mert állandóan ki akartak hajolni rajta, volt aki a poggyásztartóba akart bebújni, de ha azt nem lehet, akkor tornázni rajta és folyamatosan ment a wc-re járkálás, csak azért, hogy lekukucskálhassanak a sínekre. Én bátortalanul elkezdtem egy mesét mondani, meglepő módon az összes fiút lekötötte… volna, ha a lányok nem hangoskodnak annyira, de egyszerűen nem fértek a bőrükbe. Próbáltam őket túlkiabálni, de a ricsaj győzött, a végére teljesen berekedtem.

Mikor visszaértünk az iskolába én csak arra vágytam, hogy leüljek, mozdulni sem tudtam vagy tíz percig. Nagyon elfáradtam, tulajdonképpen egész nap nem sikerült leülnöm egy percre sem. Ha én ügyeltem a fiúkra, akkor a tanító néni a lányokra, vagy fordítva. A vonaton sem pihenhettünk meg egy pillanatra sem, folyamatosan szemmel kellett tartani a gyerkőcöket, de megérte, sok boldog arcot láttam magam körül!


Később jött a hír a szüleimtől, hogy Tami alatt összedőlt a mászóka, megsérült a csuklója. Mikor megnéztem, nem találtam tragikusnak a helyzetet, tudta mozgatni, parányit volt csak bedagadva. Eltelt egy hét, de csak nem gyógyult a keze, néhány mozdulatra pedig erős fájdalmat érzett az alkarjában, úgyhogy elvittem orvoshoz. Megröntgenezték és kiderült, hogy zöldgally-törése van. Valaki erre azt mondta, hogy mi lenne más, hiszen fáról esett le. Tulajdonképpen igen, nevét tényleg a rugalmas faágról kapta, melyet nehéz eltörni, mert a csont ugyan megrepedt, de a csonthártya ép maradt, nem szakadt el. Begipszelték, ami csak egy napig volt Tami számára mulatságos, másnap az iskolában már zavarta, hogy se hintázni, se mászókázni nem tud vele. Szerencsére a balkezéről van szó, úgyhogy az órai munkában részt tud venni, sőt rajzolni is nagyon szépen tud rá.

2011. szeptember 27., kedd

A szegény ember, a kecske meg a három cica VIII.

8. fejezet - A lagzi


A szegény legény épp, hogy csak turkált az ételben a vacsoraasztalnál. A királylány sem evett éppen sokat, inkább egymás nézéséből táplálkoztak, szinte le sem vették a szemüket egymásról. A cicák pedig az asztalfőn kaptak helyet, számukra készített külön kis fotelekben a királylány és a leendő királyfi mellett. A király kihirdette, hogy holnap megtartják a lakodalmat. Mondta a fiúnak, hogy hívjon meg bárkit, akit csak akar, hiszen ez az ő lagzija. A legénynek csak egy valaki járt az eszében, az ő kedves kecskéje, hisz ő volt az egyetlen, akivel leélt hosszú esztendőket, aki a társa volt, miután a húgának nyoma veszett.

- Köszönöm apámuram. Holnap útra kelek, hogy megkeressem az én kis Tücskömet.

A király mikor ezt meghallotta kissé félrenyelte a bort, amibe éppen beleivott, majd harsányan felnevetett.

- Hogy egy tücsköt akarsz meghívni a lakodalmadra?! Nem bánom.

Másnap a legény és a három cica elindult, hogy megkeresse azt a helyet, ahol ő a város felé indult, míg az öregember az erdőbe. Jól emlékezett a dombra, ahol megpihent a cicáival, hamarosan megtalálta azt a helyet is, ahol elváltak útjaik, majd nekiindult a kerek erdőnek. Bolyongott már órák óta, de nem lelt semmi nyomra, ami bármilyen emberi életnek jelenlétére utalt volna.

- Pincér, Vasrágó, Kardforgató! Nem tudjátok merre lakhat a volt gazdátok? – szólt a cicáihoz végső elkeseredettségében. Erre a cicák leugrottak a ló hátáról, gurguláztak egyet, ahogy csak a macskák tudnak és elindultak. A legény pedig utánuk eredt. A fiú azt sem tudta már, hogy merre jár, mikor kiértek egy tisztásra. Leugrott a lóról, de félve indult el a kalyiba felé, mert körös-körül vadállatok vették körül. A cicák viszont bátran szaladtak a házikóhoz, és az állatok sem futottak utánuk, hát felbátorodott a legény is. A cicák hangos nyivákolására kinyílt az ajtó és előbukkant az öregember.

- Tudtam, hogy nemsokára meglátogatsz – mondta mosolyogva az ősz szakállú, mikor megpillantotta a fiút, majd lehajolt a macskákhoz, hogy üdvözölje őket.

- Akkor azt is tudod, hogy miért jöttem – felelte az ifjú –, de mielőtt folytatta volna előjött egy nagyon szép leány a házból. A haja ébenfekete volt, mint a legénynek, a szeme kék, mint a tiszta forrásvíz.

- Tudom. Persze, hogy tudom – felelte az agg. – Érte jöttél – biccentett a lány felé.

- Nem – mondta a fiú, miután megcsodálta a lányt -, bár gyönyörű leány, de én nekem már van menyasszonyom. – Tücsökért, a kecskémért jöttem. Hol van?

- Hát nem látod? – kérdezte az öregember.

A fiú körülnézett, szeme minduntalan a lányon kötött ki.

- Ugye nem vágtad le?! – förmedt az öregre – hiszen megígérted! Ekkor az öreg félbehagyta a cicák simogatását, felállt és egész közel ment a fiúhoz, úgy nézett a szemébe.

- Én amit ígérek, mindig betartom – mondta nagyon komolyan, majd némileg megenyhülve hozzátette – Nyissd már ki a szemed!

A fiú ismét körül nézett, de nem látott mást, csak erdei állatokat. Ott egy medvét, itt egy farkast, amott egy nyulat, emitt egy őzt. Ekkor szeme megakadt a lányon, aki kíváncsian és szótlanul nézte a fiút.

- Neked olyan a szemed… - dadogta -, mint… az én… Tücsök! Te vagy az?

- Na végre, hogy megismertél drága bátyám – mondta a lány és fivére nyakába borult. Ölelték, csókolták egymást, mintha abba sem akarnák hagyni. Nagy nehezen kibontakoztak egymás karjából, letörölgették a könnyeiket.

- Mit történt veled kis húgom? Hol voltál idáig? De gyönyörű lettél! Annyira hiányoztál! – ömlöttek a fiú szavai, mint megannyi a morzsa, a lány alig bírta összeszedegetni.

- Emlékszel, hogy aznap reggel elmentem a patakhoz, hogy hozzak friss vizet – kezdte a lány, a fiú bólogatott. – Mikor belenéztem a vízbe, egy gonosz boszorka tekintett fel rám és azt mondta, ha nem adom neki a korsómat, állattá változtat. Nem akartam adni, hiszen annyira szegények voltunk, ha még a korsót is elveszítem, miben hozok vizet? Sokáig civakodtunk, végül kitépte kezemből a korsót és kecskévé változtatott. Ezért ment haza helyettem aznap egy kecske, akit te úgy gondoztál, mintha a tulajdon testvéred volna.

- Igen. Úgy szerettem, mintha éreztem volna, hogy a lelked benne lakozik. De most hogyhogy visszaváltoztál?

- Az átok csak addig tartott, míg feleségül nem kéred a királylányt, de nem mondhattam el, bár tudtam beszélni, de ha véled szóba állok, örökre kecske maradok.

A fiú természetesen az öregembert is meghívta a lagziba, aki el is fogadta a meghívást, de amint vége volt a ceremóniának, sietett vissza az állataihoz, mert nem tudott ő már máshol, más körülmények között élni. A királylány nagyon boldog volt, hogy Tücsök tulajdonképpen a vőlegénye húga, mert volt neki egy herceg ismerőse, aki éppen feleséget keresett, mindjárt bemutatták őket egymásnak. A lagziban a legjobban a három cica érezte magát, akik felugráltak a lampionokra, kipukkasztották a karmocskáikkal a lufikat, Pincér pedig élvezte, hogy most őt szolgálják ki.

A szegény legény immár nem volt se szegény, se legény, a lagzi után dióhéjba kerekedtek és a Küküllőn leereszkedtek.

2011. szeptember 26., hétfő

A szegény ember, a kecske meg a három cica VII.

7. fejezet - A harmadik próba


Harmadnap az őr forró kávéval ébresztgette a legényt.

- Ideje felkelni, várja őfelsége! Ezt pedig a hercegkisasszony küldi – nyújtotta át a gőzölgő csészét, és még meg is hajolt a szegény legény előtt.

- Köszönöm – mondta a fiú csodálkozva és lerázta magáról a takaróját, melyek persze a macskái voltak.

A királyleány az ablakból figyelte választottját, mert már tudta, hogy apja nem bír olyat kitalálni, amit ez a fiú meg ne oldana.


A király már türelmetlenül várta az ifjút, mert remélte, hogy most végre olyat eszelt ki, amit nem élhet túl. Maga is meglepődött, mikor a legény nyílt szemébe nézett, amely olyan tiszta volt, mint a patakvíz. Hirtelen rokonszenvet érzett iránta, de gyorsan elhessegette elgyengülését és mondta, amint következik:

- Na, fiam! – kezdte – Nem tudom, hogyan élted túl az első két próbát, de azt tudom, hogy ügyes és bátor legény vagy. A harmadik próba viszont igen nehéz lesz. Az erdő szélén a katonáim már kiástak egy vermet, mely olyan mély, hogy abból kimászni nem lehet. Ide száműzlek egy hétre, de úgy, hogy sem enni, sem inni nem kapsz. Igen ám, de nem elég, hogy éhezned és szomjúhoznod kell, a jókedvedet sem veszítheted el. Minden este kimegy hozzád valaki és ha nem hall kacagni, életed lángja kihuny.

A királylány elsápadt színében, mikor e szavakat hallotta, de a fiú kacsintott egyet felé, nagyot kacagott, kifordult az ajtón és az erdő széléhez igyekezett. Szó se róla, jó mély vermet ástak néki, csak létrán tudott leereszkedni, amit azonnal fel is húztak, amint leért. Nem túl messze tőle letáboroztak a katonák, hogy senki se közeledhessen a veremhez, mert a király tartott tőle, hogy leánya már annyira beleszeretett a legénybe, hogy megpróbál majd neki elemózsiát juttatni.


A legény danolászott egy darabig, majd fütyörészett, aztán elhallgatott és nagyot nyelt, mikor megérezte a katonák táborhelye felől érkező gulyás illatát. Nem kellett már sokáig a nyálát nyelnie, mert amint besötétedett megérkeztek a cicák, akik egy ugrással bent teremtek a veremben. Pincér cica elhalmozta a legényt mindenféle földi jóval, míg Vasrágó és Kardforgató a farkával csiklandozta, hogy ne felejtsen el néha kacarászni.

Így telt el egy éjszaka, majd kettő. A király minden nap jelentést kért, hogy nevet-e még a fiú. Nevet – válaszolták a strázsák. Eltelt a harmadik és a negyedik nap is, amikor már a földi ember nem bírja tovább víz nélkül, de a fiú még mindig kacagott. Eltelt az ötödik és hatodik nap is, de a király újfent azt a hírt kapta, hogy a legény csak kacag, fütyörészik vagy a legvidámabb nótákat dalolja jókedvében. És eljött a hetedik, az utolsó nap. A király és a királyleány díszkísérettel vonult ki az erdő szélére. Mindenki haptákban állt és figyelt, hallják-e a fiú nevetését. Csönd volt. A király odaküldte az egyik katonát, hogy eressze le a létrát. A katona teljesítette a parancsot és a legény feje hamarosan kibukkant a verem szélén. Hatalmasat kacagott széles jókedvében, és odaszaladt a királylányhoz. A leány a nyakába ugrott, majd apjára nézett, akit immár teljesen levett a lábáról ez „senkiházi”.


- Na, fiam – szólalt meg a király – nem tudom, hogyan csináltad, hogyan maradhattál életben egy héten keresztül étlen, szomjan, de most meghívlak egy kiadós ebédre a királyi asztalhoz, mivel mostantól te is közénk tartozol.

A fiú meg sem tudott szólalni a meghatottságtól, de aztán erőt vett magán.

- Kedves királyapám. Hogy miként élhettem túl a három próbát, azt el nem árulhatom, de annyit mondhatok, hogy sokat segített leányod gyönyörű szeme és bizalma, melyet az első pillanattól kezdve érezhettem. Örülök, hogy a Te szíved is megenyhült, mondhatom én mindent megtettem érte, de lenne egy kérésem.

- Mond fiam, holnaptól már kérned sem kell – felelte a király.

- Van nekem három macskám, kik a bajban mellettem álltak. Szeretném, ha ők is beköltözhetnének a palotába és ami nekem jár, abból ők is részesülhetnének.

A király már meg sem lepődött ezeken a szavakon, hisz amióta ismeri ezt a legényt, titokzatosság lengi körül, így hát bólintott, majd vállára tette kezét, hozatott egy lovat a fiúnak is és elindultak a palota felé.

- Mondd fiam! – kezdte a király, miközben tetőtől talpig végig mérte a fiút – Hogy lehet az, hogy te nem hogy fogytál volna, inkább híztál az egy hét alatt?

- Biztosan rosszul emlékszik fenség, egy lyukkal beljebb kellett vennem a nadrágszíjamat – felelte a fiú, magában pedig jót mosolygott.

2011. szeptember 25., vasárnap

A szegény ember, a kecske meg a három cica VI.

6. fejezet - A második próba


A fiút reggel megint az őr keltette, de már kevésbé volt vele olyan mogorva, mint előző nap.

- Ébresztő! Eljött az idő – rázta meg a legény vállát, majd bizalmasabb hangon, a fiú füléhez kicsit közelebb hajolva, ezt mondta – lehet, hogy már csak ez lesz az utolsó próbád, lehet, hogy nem, de áruld már el nekem, hogyan nyitottad ki a vasládát, amit hat kovács, hat napon át készített.

- Azt bizony én nem mondhatom el – felelte a fiú, majd felkecmergett, lerázta magáról a macskákat és bement a palotába.

A király és leánya már várták. A fiú most sem bírta levenni a királylányról a szemét, ahogy a leány is egyre többet tekingetett rá, néha azért szégyenlősen lepillantva ruhája szegélyére.


- Na, fiam! – vetett véget a király a fiatalok pillogásának – eljött a második próba ideje. Tegnap megismerhettük az ügyességedet, amit e gyűrű – mutatott a lánya ujjára – bizonyít. Ma vitézségedre vagyunk kíváncsiak. Visszakaphatod a leányomtól ezt a gyűrűt, ha átverekedsz egy regiment katonán. A legjobb vitézeimmel kell kiállnod, akik nem fogják sajnálni, hogy a kardélükkel meglapogassanak. A lányom és én a domb mögött fogunk várni. Ha megérkezel és van benned még lélek, akkor elnyered ezt a gyűrűt – az apa itt elhallgatott és hol a lányára, hol a legényre nézett, akik teljesen elvesztek egymás tekintetében. – Azt azért ne feledd, hogy a lányom kezét még nem, csak a gyűrűjét kapod meg. Most pedig indulj – intett a király és a fiú kioldalgott.

Megindult a domb felé, a cicái a nyomában szökelltek. Kezdte elfogni a félelem, hiszen sem kardja, sem vértje nem volt, sem támadni, sem védekezni nem tudott.

- Jaj istenem, mi lesz most vélem? – mondta fennhangon és félelme egyre csak nőtt, ahogy közeledett a katonák felé, akik – úgy tetszett - egyre többen vannak. Hasított egy botot az út menti fáról, hogy valami azért legyen a kezében, de tudta jól, hogy ez nem ér semmit a csillogó páncélokkal, tűhegyes kardokkal szemben.

Tisztes távolságban állt meg a vitézekkel szemközt és már éppen egyezkedni akart velük, hogy az életét mentse, amikor elhangzott a király parancsa: Támadás!


Mikor egy karnyújtásnyira értek, a fiú becsukta szemét és várta a halált. De a halál késlekedett. Nem értette, hogy miért nem érnek már oda hozzá, miért nem hasítják már ketté, mire várnak?! Csak jajveszékelést, nyöszörgést hallott mindenfelől. Óvatosan résnyire nyitotta az egyik szemét, majd a másikat is, de azt már teljesen. Körülötte földön fekvő vitézek, jajveszékelő katonák, akiket az ő cicája hasogat éppen. Megdörzsölte a szemét, hogy nem álmodik-e, de nem. Pár perc leforgása alatt a fehér cica az utolsókkal is végzett és szaladt vissza a gazdájához, aki még mindig nem tudott megszólalni a csodálkozástól, de arra már képes volt, hogy felemelje, és magához szorítsa megmentőjét, aki ettől majd’ megfulladt.

- Köszönöm – mondta meghatódottan a legény – te vagy a legügyesebb kardforgató macska az egész világon.

A cica megnyalintotta gazdája orrát, majd kiugrott a kezéből és a testvéreihez szaladt. Az az igazság, hogy kicsit elfáradt. A fiú pedig átlépkedett a csatamezőn és megállt a domb tetején, ahonnan a király és leánya már láthatták.


A királylány könnyes szemét törölgette éppen, de mikor észrevette a fiút, könnyei igazgyöngyökké változtak, annyira boldog volt, hogy megmenekült a legény. A király viszont felugrott trónszékéből és odaszaladt hozzá. Lenézett a völgybe és látta, hogy az összes vitéze holtan fekszik egymás hegyén-hátán. Ránézett a legényre és immár minden indulat nélkül ezt kérdezte:

- Hogy csináltad ezt? Hisz kardod sem volt?

- Azt nem mondhatom el királyapám – felelte a fiú -, de most mennem kell. Azzal odaszaladt a királylányhoz, aki majd’ megolvasztotta tenyerében az aranygyűrűt és a fiú ujjára húzta.

A legény mélyen meghajolt, majd odaszólt a királynak:

- Várom a következő próbát, királyapám!

- Jó, jó – felelte még mindig megrökönyödve az uralkodó és legyintett a kezével. Az az igazság, hogy a harmadik próbát még ki sem gondolta, mert úgy vélte, hogy ezen a kettőn úgy sem fog senki túljutni, és most törhette a király a királyi fejét, hogy valami olyat eszeljen ki, ami végképp teljesíthetetlen.