2009. december 29., kedd

Karácsony

A karácsonyfát, mint minden évben, együtt díszíti a család. Azt nem a Jézuska hozza, nem ő varázsol rá díszeket, hanem mi szépítjük meg, együtt leljük abban örömünket, hogy széppé tegyük. Az ünnepi ebéd is jól sikerült részemről, bár nem halászlé lett, mert azt nem tudok főzni, de azt tudtam, hogy holnap azt eszünk Anti szüleinél, úgyhogy sütőtökös csirkét rittyentettem. Fenséges volt. A szenteste nálunk csak egy problémát vet fel: mikor jöjjön a Jézuska? Ez nem attól függ, hogy besötétedett-e már, vagy feldíszítettük-e a karácsonyfát, hanem, hogy mikor sikerül Tamit eltávolítani a fa környékéről. Ezzel az idén igencsak meggyűlt a bajunk. Nem mondhattuk a lánynak, hogy gyere, szaladjunk el a boltba, mert már tudta, hogy zárva tartanak. Nem lehetett hógolyózni sem, mivel elolvadt a fehér lepel. Az udvarra sem jött ki szívesen, mert borzasztóan fújt a szél. Az pedig kivitelezhetetlennek bizonyult, hogy a Jézuska észrevétlenül lehozza a padlásról a becsomagolt ajándékokat. Végül Antinak mentő ötlete támadt: díszítsünk fel az udvaron egy fát, mégpedig plüssökkel. Tami lelkesen kiválogatta az erre alkalmas szőrme állatokat, de a kivitelezésben csak hosszú unszolás után volt hajlandó részt venni.

Nem töltött kint sok időt, de a Jézuskának épp elég volt, hogy a fa alá tegye a meglepetéseket, hogy ne felejtse el elvinni az odakészített rajzokat, mint tavaly, melyeket Tami készített ki neki és még éppen volt annyi időm, hogy én is kimenjek segíteni, hogy aztán együtt jöjjünk be, tehát én sem tudhattam semmiről.

Tami ugyan nem készített „listát” a Jézuskának, de azért elmondta, hogy nagyjából mit szeretne. Először is körmöcskét, hozzávaló fonalakkal, aminek a használatát az iskolában sajátította el, korábban nem is hallottam erről a kézműves fogásról és sokáig arra sem jöttem rá, hogy a gyerekemnek mitől jön le a bőr az ujjbegyéről. A másik főajándék egy marionett strucc volt, amit szintén elhozott a Jézuska.

Egyre többet töprengek azon, hogy mekkora csalódás lesz a gyereknek, ha megtudja, hogy a karácsonyi ajándékokat nem is a Jézuska, hanem a szülei veszik meg. Félek, hogy túl nagy trauma lesz számára, és nem fér bele a családi filozófiába ekkora füllentés. Persze lehet, hogy eltúlzom, könnyen átesik majd rajta, hamar beletörődik, hogy éveken át hazudtak neki.

Az idén nem másztak a macskák a fára, mert Tami szépen megágyazott nekik a fa alatt, és ott annyira jól érezték magukat, hogy nem akartak feljebb jutni.

Én viszont estére megszemélyesítettem az élő karácsonyfát, bár nem voltam olyan kitartó, mint az igazi.

Az igazi karácsony számomra azt jelenti, hogy együtt lehetünk. Nagyon élvezem, hogy sokáig alhatok, hogy együtt lehetek a lányommal, hogy nincs sürgős elintéznivalóm, hogy három nap alatt kiolvastam egy könyvet és maradt is mit olvasgatni, mert természetesen a Jézuska is hozott egyet. És egyáltalán nem bánom, hogy hétágra süt a Nap, mehetünk biciklizni, megetethetjük a kacsákat a Tisza parton és hogy kapkodás nélkül mindenre jut idő, akár Tami játékos polcának rendbetételéről, akár blogírásról legyen szó.

2009. december 23., szerda

Szélsőségek

Hirtelen köszöntött be a tél. Nem szeretem a hideget, mert nagyon fázós vagyok, nem tudok annyira felöltözni, hogy sokáig a mínuszokban tartózkodjam, de mi tagadás lenyűgözött a fehérség, ami napokon keresztül körülvette a házunkat és olyan tisztaságot kölcsönzött a tájnak, mintha a fehér alatt nem létezne fekete. A várostól pár kilométerre már szép a fehér hótakaró, főleg míg érintetlen, vagy csak szánkónyomok díszítik. Ahogy megcsillan a keményre fagyott hótakarón a karácsonyi izzósor tükörképe, ahogy az ember lehelete füstként száll ki résnyire nyitott ajkai között, ahogy egy kurjantás felszakítja a csöndet...

A rekord hideg -15 fok volt, de ez csak egy napig tartott, átlagban a -10 fokot tartotta, ami azért volt kellemetlen, mert az egész napi fűtéssel sem nagyon bírtunk a házban 20 foknál melegebbet előállítani.

Most pedig plusz van. Mire megvettem Tami hótaposó csizmáját, elolvadt a hó, mire sikerült volna egy hóembert építeni, sártenger tört magának utat a megolvadt földből, hogy ocsmányságával riassza el az udvarba betévedő vendéget. A szél pedig úgy fúj, mintha el akarna sodorni mindent a földről, ami kiáll, ami útjában áll. Nem lehet előle elbújni, bepréseli magát a legkisebb résen is.

Az idén már iskolába sem kell mennie a lányomnak, addig aludhat reggelente, amíg csak akar, én pedig addig, amíg csak akarja. Záróakkordként az első osztályos szülők előadták a gyerekeknek a Pásztorjátékot. Rengeteg próba előzte meg, hogy minden a helyére kerüljön, de még a főpróba után sem gondoltam, hogy hiba nélkül sikerül eljátszani, pedig de. Senki sem nevette el magát, senki sem fulladt bele a szövegébe, nem estünk el a lépcsőn sem, és azt leszámítva, hogy kicsit hadartam, egész ügyesen pásztorkodtam. Én voltam Konok, a naiv pásztor, és nagyon élveztem a színészkedést, bár elsősorban Tami miatt vállaltam a szerepet, hogy példát mutassak neki, de egyáltalán nem esett nehezemre, hogy részt vegyek a próbákon, ami az utolsó héten már minden nap volt, és a szövegtanulás is könnyebben ment, mint azt gondoltam. Igyekeztünk korhű ruhákba öltözni, ami nálam a kifordított bundakabátot jelentette, az egyik szülő pedig szakállat festett a pásztoroknak. Azt mondták, hogy egész jóképű férfi lennék – a csúnya nőknek ez bók :)

A karácsony hamarosan eljő, hogy szívünkbe melegséget hozzon, mert aki egész évben szeretetben él, annak nem esik nehezére még egy napot szeretetben tölteni. Tami az idén nem rajzol a Jézuskának. Azt mondta, mindegy, hogy mit hoz neki, mindennek örülni fog és tudja, hogy ajándék nélkül nem marad. Inkább ő rajzol valami meglepetést és a tegnap sütött mézeskalácsból is tesz neki útravalót.

A vallásos áhítaton túl a lelkemhez inkább Pam Brown szavai állnak közelebb, melyek nem ünnephez köthetők, csak a mindennapokhoz, melyek kifejezik az érzéseimet és nem egy mesébe illő, meg sem történt dolgot idéznek, hanem magát az életet:

Csitt, kicsim! Vigyázok rád akkor is,

ha a viharos szelek döngetik az ajtót.

Vigyázok rád, amíg fel nem nősz,

és elég erős nem leszel ahhoz,

hogy megállj a saját lábadon,

de azután is ott leszek, hogy vigaszt,

menedéket, és egy kis szabadságot nyújtsak,

amikor szükséged van rám.

Nálam mindig szeretetre, meghallgatásra találsz...

2009. december 9., szerda

Csend... és nyüzsgés

Csend…

Advent az első esemény, ami a karácsonyi ünnepkörbe tartozik, ilyenkor gyújtjuk meg az első gyertyát, majd minden vasárnappal egyel többet. Az első decemberi hétfőn, mikor bevittük a lányunkat az iskolába, nem a tanterembe ment az osztály, hanem az első emeletre. Szép lassan minden teremből kiszivárogtak a gyerekek, hogy körülállják az adventi koszorút, melyen már égett egy gyertya. Mikor mindenki kiért, elkezdtek énekelni. A folyosó akusztikája felhangosította a hangokat, miközben szépen sorban minden osztályból elindult egy-egy gyerek az adventi koszorú felé, hogy az osztály gyertyáját is fellobbantsa. Sohasem vettem még részt ilyen iskolai ünnepségen, ahol nem azon volt a hangsúly, hogy ki kell öltözni, nem kellett hosszú és unalmas verseket sem végighallgatni, egyszerűen csak ott kellett lenni, esetleg énekelni, vagy csak a szemükkel követni a soron következő „gyújtogatót”.

Az első osztályból Tamira esett a tanító néni választása, vele gyújtotta meg a közös gyertyát, amitől a lányom különlegesnek érezte magát. Ám ez még nem minden! Mikor minden osztály gyertyája égett, elhallgatott az énekszó is, csend lett. Tényleg csend. Senki sem szólt egy szót sem, meg sem mozdult, pedig senkinek sem mondták, hogy hallgasson, főleg nem az elsősöknek, de ők sem nyikkantak meg. Álltunk és hallgattuk a csendet. Körülbelül egy perc telt el így némán, aztán megmozdult valaki, majd valaki más is, és szépen mindenki visszament a termébe, ahogy jött. Hihetetlen érzés volt, hogy a gyerekek érezték, hogy most hallgatniuk kell, érezték, hogy békét lelnek a csendben és nem akarták félbeszakítani ezt az élményt azzal, hogy megszólalnak.
„Csend van. Nincs hang, csak lélek-beszéd.”

… és nyüzsgés

Az adventi bazár viszont nem a csendről szólt, sőt olyan nyüzsgés volt, hogy fel sem tűnt, hogy egy tanintézményben vagyunk. Mindenfelé gyerekek szaladtak, szülők próbálták követni csemetéjüket, rikkancsok hirdették a programokat, nehogy lemaradjanak az érdeklődök és „mozgóárusok” próbálták eladni portékájukat. A Waldorf iskola minden évben tart ilyen bazárt, aminek nem titkolt célja az osztálypénz gyarapítása. Mivel alapítványi iskoláról van szó, ahol a szülők is adományt fizetnek azért, hogy gyerekük egy olyan környezetben okosodjon, ahol a hangsúly nem azon van, hogy a lexikális tudásukat bővítsék, hanem azon, hogy érezzék a belső csendet és ami mögötte van, sokszor kell kreativitáshoz folyamodni, hogy az elképzelések – például kirándulás egy biofarmra, barlangtúra stb. – ne csak elméleti síkon létezzen, hanem meg is valósuljon.

Az adventi bazáron az iskolába járó gyerekek, azok szülei, és a tanárok mind arra törekednek, hogy áruba bocsássák az általuk elkészített tárgyakat, előállított termékeket. Itt tényleg bármiről szó lehet, ha az összeegyeztethető a jó ízléssel, nem műanyagból, hanem természetes anyagból készül, látszik rajta az alkotó keze munkája, leleményessége.

Minden osztály egy-egy meglepetést takart és nem csak a lányom lubickolt a többletkínálatban, hanem én is, bár néha elvonta figyelmemet a nem terhes kötelesség, amire önként – és dalolva – jelentkeztem, mint a büfében való árusítás, vagy a termünk előtti kínálat eladása, melyet az első osztályos szülői mag „hordott össze”. (Muszáj egy kicsit csalódásomnak hangot adni, hogy miért szülői magról van szó. Mert sajnos az első osztályba járó 19 gyermek közül körülbelül a felének ismerjük a szüleit. Van olyan akit még nem is láttunk, mert nem látogatja sem a szülői esteket, sem a programokat. Elgondolkodtató, hogy miért abba az iskolába íratták be a gyereküket, ahol előre tudták, hogy bizony itt a szülőknek is együtt kell működniük a tanárokkal, hogy együtt alakítják a gyermek környezetét, ők teremtik meg a családias légkört, ahová jó nap mint nap betérni, teszik élménydússá a diákok napjait, hogy minél színesebben, minél változatosabban tapasztalja meg a felnövekvő nemzedék, hogy miért érdemes áldozatokat hozni.)

Nagy volt a nyüzsgés, mikor megérkeztünk, persze nem mi voltunk az elsők, mert Anti még reggel sütött egy kis linzert (ami végül ehetetlennek bizonyult, mert úgy kiszáradt, hogy beletört az ember foga). Az egyik osztályból palacsinta illata szállt, gyorsan betértünk és helyet foglaltunk egy kockás terítős asztalnál, melyet a padokból alakítottak ki, a fiókokból még kilógtak a füzetek, jegyzetek. A másik teremből teaházat varázsoltak a fiatalok, kényelmes kanapékon lehetett ücsörögni, míg az ablakon batikolt függöny segítette a félhomályt, amit az alacsony asztalokon lévő mécses próbált sejtelmes fényével legyőzni. Itt aztán tényleg nem lehetett mást csinálni, mint a forró tea kortyolgatása közben egy jóízűt beszélgetni, megpihenni és élvezni a kellemes zenét, a társaságot.

A folyosón lévő asztalokon mindenféle portékát árultak a különböző korosztályú gyerekek, betartva azt a szabályt, hogy minden árunak kétkezi munkával kellett készülnie, amitől egyedi lett, különleges és megismételhetetlen. Tami be is vásárolt nemezből készült szarvasokból, karkötőkből, kötött babákból és zsákbamacskából is, ami egy díszített kindertojáshéjból készült, és az egyikben egy, míg a másodikban két üveggolyó volt. Van itt kreativitás! Persze a lányom még költött volna, de mivel tőlem már nem kapott több pénzt, az osztálytársai szüleihez fordult, hogy adjanak neki, mert az anyukája nem ad ;-). Aztán arra gondolt, hogy rajzol és azt fogja árulni, de a végén meghiúsult a terve, azt hiszem azért, mert nem szívesen vált meg a már elkészült alkotásoktól, pedig biztos elkelt volna. Én is vettem egy tűzzománc medálú nyakláncot, amiért hallgathattam is a lányom panaszát napokig. Éppen nem volt nálam a pénztárcám, amikor arra járt az árus, de Tami kéznél volt, akinek a nyakában lógott egy kis tarisznya, benne a megtakarított pénzével. Elkértem tőle, hogy gyorsan kifizethessem a láncot. Nagy nehezen ide is adta, de arról már megfeledkezett, hogy később vissza is adtam neki az elvett összeget.Bár ott voltunk zárásig, mégis sok minden kimaradt, egyszerűen képtelenség lett volna mindent megnézni, vagy megkóstolni. Így nem láttam diavetítést, melyek óránként kezdődtek, de sosem ismétlődtek, nem hallottam az angol Waldorf iskoláról szóló előadást sem, nem álltam be a folyosón ad hoc jelleggel alakult tánccsoportba, nem kóstoltam az udvaron sütött kürtöskalácsot, vagy a tankonyhában készült lepényt, nem vettem meg az összes gyógynövény teát, nem jógáztam, nem jutott az általam sütött tökből sem és még sorolhatnám.

Viszont beleolvastam a negyedikesek füzetébe, melyben már rovásírással is írnak!

2009. december 3., csütörtök

Mindennapok az iskolában

Tami nagyon szeret iskolába járni. Jól érzi magát odabent, bár néha a felkelés után mondja, hogy jaj, már megint indulni kell, de ahogy belépünk a kapun, megfeledkezik a reggeli kijelentéséről. Kislányok szaladnak felé örömmel, és ő azonnal felveszi ezt a ritmust, sodródik velük és a következő pillanatban már ő is rohangál. „Becsöngetés” előtt – ahol a csengőszót a tanító néni „sorakozó” felkiáltása jelenti - még van egy kis idő a futkározásra, ugrálókötelezésre (amit Erzsi néni oszt ki és szed össze nyolc órakor), eszmecserére, teljesen kimegy a fejéből a reggeli nyűglődés. A másik jele, hogy szeret iskolába járni, hogy tanító néni szeretne lenni, persze csak helyettesítő. (Ugyanez megtörtént annak idején az óviban is.) Ami engem meglep, hogy nem csak az osztálytársai közül kerülnek ki a barátai. A múltkor egy harmadikos kisfiú lépett oda hozzá és súgta a fülébe, hogy elhozta a hellokittys zoknit. Előhúzott egy koszos zoknit a táskájából és csillogó szemmel a lányom orra elé tartotta. Tami nézte, nézte, de nem hatotta meg túlságosan, úgyhogy hamarosan visszakerült a ruhadarab a helyére.

Az idősebb gyerekek általában az osztálytársai nagyobb testvérei közül kerülnek ki, de vannak teljesen ismeretlenek is, vagyis akik nem köthetők rokonokhoz. Van egy nyolcadikos fiú, aki a szünetekben gitározni szokott a társaságnak. Aztán ott van egy hetedikes lány, akihez úgy szalad oda a lányom, hogy átöleli. Számomra ez nagyon furcsa, én más világban nőttem fel, nem igazán barátkoztunk nagyobbakkal, inkább arra emlékszem, hogy a nagyok „lekishülyézték” a kisebbeket és nagyon tetszik, hogy itt ilyen nincs, találnak közös pontokat, legyen az a zene, a hellokitty, vagy a fogócska.

A csúnya beszéd persze itt sem szokatlan. Tami a múltkor kérdezte, hogy mért használnak a gyerekek csúnya szavakat. Csak azt tudtam neki mondani, hogy mert a szüleik nem világosították fel őket, hogy ez nem helyes. Persze ez sem mindig fedi a valóságot, de hirtelen ez jutott eszembe. Abban biztos vagyok, hogy Tami nem fog káromkodni, ha nagyobb lesz, akkor sem. Én sem tettem, pedig meg lett volna rá a lehetőségem, hisz a baráti társaságban ez már akkor is divat volt. Nem szóltam én semmit, csak éppen nem használtam, és ettől nem lógtam ki a sorból. A mai napig, ha netán kipottyan a számból egy-egy trágárabb kifejezés, annyira idegennek érzem a személyiségemtől, hogy szinte elszégyellem magam.

Az osztályban a három rosszfiú, akikről korábban is említést tettem, talán szelídülni látszanak, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy ritkábban húzzák ki a gyufát. Ezt onnan gondolom, hogy Tami kevesebbszer kerül összetűzésbe velük. Szoktam kérdezni, mikor megyünk haza, hogy ma már megint mit találtak ki a fiúk? Ilyenkor elmondja, hogy mit műveltek, vagy éppen semmit, de mindenképp egyre kevesebb és szelídebb a lajstrom. A waldorf-pedagógiában nincs helye a fegyelmezésnek, büntetésnek, ami jó, csak abból a szempontból nem, ha a gyereket másképp nem lehet a „tanmederben” tartani. Ha az idő múlásával sem érzi, hogy melyik a helyes irány, és ha a szülők sem hívják fel gyermekük figyelmét, hogy az iskola elsősorban tanulásra való.

Mikor tudomást szereztem, hogy a lányom inkább álmodozik, vagy fecseg tanulás helyett, elbeszélgettem vele, elmagyaráztam, hogy nem kell lemondania a társasági életről, csak az időpontot kell megválasztani, hogy ne az órán fecserésszen. Érdekes módon, már a jövő héten arról számolt be a tanár néni, hogy Tami figyel, nem beszélget, amikor feladat van, bár még néha álmodozik. Egy-két fiúnál - akiknek még a szüleivel sem találkoztam, mert sem reggel, sem délután nem látom a problémás gyerek mellett - el tudom képzelni, hogy nem beszélgetnek velük, nem figyelnek rájuk, ezért ilyen agresszívek. Az viszont nagyon bosszant, ha zavarják a többieket a tanulásban, ami már kétszer elő is fordult. Ezt nagyon nem néztem jó szemmel, hogy azért nem léptek be a számok birodalmába, mert egy-két diák rosszalkodott, másik alkalommal a nyelvóra maradt el ebből az okból. Értem én, hogy rá kell venni a gyereket, hogy saját magának legyen fontos a tanulás, de egy közösségben nem minden gyerekre hat ugyanúgy a kérés, a figyelemfelkeltés, ez az egyiknek érdekes, az egyik szeretné, míg a másik unja, vagy mást, esetleg másképp csinálna. Nem egyszerű, de remélem, hogy idővel és türelemmel sikerül elérni, hogy mindenki szívvel-lélekkel részt vegyen az órákon.

A számokról még annyit, hogy előbb a római számokat tanulják, de azt sem akárhogy! Nagyon érdekes, hogy a négyest és a kilencest így írják: IIII, VIIII és majd idővel térnek át a közismertre. Tulajdonképpen logikus ez a jelölés, hiszen nem lehet a négyet úgy jelölni (IV), ha még nem ismerjük az ötöt (V).

Már két hete belépett a tanrendbe az angol és a spanyol óra. Többször említettem a posztjaimban, hogy a lányomat hihetetlenül érdekli a nyelvészet. Különös figyelmet fordít arra, hogy helyesen ejtse a szavakat. Nem veszi tolakodásnak, ha kijavítom, mert például helytelenül ejtette az ikes igét, sőt rákérdez, hogy jól mondja-e, de egyre többször hallom, mikor saját magát javítja ki a szabály alkalmazásával („eszik? eszem; futik? ilyen nincs, úgyhogy futok”). Ugyanez a helyzet az idegen nyelvekkel is. Már az óvodában tanult angolul. Nem azt mondom, hogy hihetetlen tudásra tett szert, de azt ki merem jelenteni, hogy gyönyörűen ejti az angol szavakat. Most a spanyol is belépett az életébe és olyan lelkesedéssel énekli a dalokat, hogy a múltkor ugyan elfelejtette a spanyol szöveget, mégis folytatta magyarul, de a magyar szavakat spanyol kiejtéssel. (Sajnos nem bírtam ki, hogy hangosan fel ne nevessek, ami rossz pszichológia.)

Tami majdnem minden nap rakhat jóságkövet a mérleg egyik serpenyőjébe, ami azt jelenti, hogy teljesítette a feladatokat, figyelt az órákon. Ez hatalmas boldogsággal tölti el és szerintem ez is egyfajta manipulálás. Amit leginkább sérelmez, hogy a beszélgető kő ritkán jut el hozzá (a gyerekek adogatják egymásnak, és körülbelül 3-5 gyerek mesélhet ilyenkor bármiről), pedig sokkal többször szeretné megosztani a többiekkel a vele történteket. Ezt kicsit csalódásként éli meg.

Sajnos az anyahiány megint jelentkezett nála. Ez már óvodában is felütötte fejét, de azt hittem, hogy elsősorban azért nem szeret délután bent maradni, mert akkor kell aludni, amikor nem álmos. A napokban már kétszer is sírva fakadt, hogy olyan keveset vagyunk együtt. Ez az egyik szempontból jól is esik, mert ettől érzem, hogy szeret velem lenni, a másik oldalról viszont iszonyú lelkiismeret-furdalást okoz, mert mint dolgozó anya, sajnos nem tudom összeegyeztetni a munkámmal, hogy korábban elhozzam. Arról nem is beszélve, hogy lassan én is igénylem, hogy egy kicsit magammal foglalkozzam, olyan dolgokat csináljak, ami nem munka, sem az irodában, sem itthon, hanem elsősorban érdek nélküli kikapcsolódás. Azt hittem, hogy belépett már abba a korba, amikor szívesebben van a korosztályával, de úgy látszik, még nem érkezett el ez a pillanat.

2009. december 2., szerda

Búcsú

Hétfőn elment az utolsó kiscica is a háztól, pedig ő már kezdett családtagnak számítani. Már éjszakára sem kellett kizárni a szobából, nem keltett fel bennünket, megvárta, míg mi felébredünk és akkor kezdett hancúrozni. Amint leültem a fotelembe, rögtön az ölembe ült, dorombolt, okos szemével fürkészte az arcom, mint aki gondolatolvasó és bízott bennünk, mi pedig cserbenhagytuk.

Messzire került tőlünk, hosszú utat kellett megtennie és egy teljesen ismeretlen környezetbe, félve megérkeznie. Leendő gazdája mondta, hogy nem is evett aznap, pedig a kedvencét is elküldtük (egyen valami hazait), de annyira sokkot kapott, hogy csak kacsasülttel lehetett némileg kiengesztelni.

Nagyon hiányzik, de hát ez az élet rendje macskáéknál.