2009. február 21., szombat

Karnevál

Az idén is nélkülem tartják meg a velencei karnevált. Biztos kudarcba – jobb mintha vízbe - fullad, de nem is baj. Velencébe nem olyan szórakoztató karnevál idején menni, mert az összes turista azt gondolja, hogy ilyenkor a legjobb és én nem tartozom az összes közé. Egyszer voltunk februárban, mikor anyukámat vittük el. Még nem járt ebben a városban, de nagyon szerette volna látni. Gondoltuk, mi meg még nem láttuk a karnevált, menjünk akkor. Hősiesen caplatott és bámészkodott mellettünk, de a felét sem látta a vízi város szépségeiből, mintha bármelyik másik napon mentünk volna. A Szent Márk tér hemzsegett az idegenektől és leszámítva a pózoló álarcos helybélieket, a fogvacogásomra emlékszem leginkább.
Azért kalandos volt az út, mint minden kirándulásunk, hiszen - mint általában - ezt sem terveztük meg alaposan, úgyhogy a kiszámíthatatlan, váratlan fordulatok izgalmassá tették az utazást. Kedvenc képem Titiről és Velencéről:Farsang azonban nálunk is volt, vagyis Tami óvodájában. A lányomat soha többé nem viszem jelmezkölcsönzőbe, az biztos! Azt találta ki a drágám, hogy farkas lesz. Sokat agyaltam, de sehogy sem tudtam kézzelfogható formát kigondolni a farkaspofának, amit az én kézügyességem is megengedett volna. Túl vagyok már egy macska és egy tündér-gepárd jelmezen, de a farkasnak csak a farkáig jutottam. Bementem hát a kölcsönzőbe és találtam is egy ordast. Másnap elvittem Tamit, hogy felpróbálja. Szinte rá sem nézett a farkasra, annál inkább bele akart bújni a pegazus, a szamár, a dalmata és egyéb állatfigurák bőrébe. Végül egy macskánál kötött ki, mert annak volt mancsa is (amit én anno nem varrtam). Mondtam, hogy ezt én is el tudom készíteni, így hogy már láttam, milyen egyszerű, nem kéne ezért egy vagyont kifizetni, de már késő volt. Első látásra beleszeretett. Még az sem érdekelte, hogy csak térdig ér neki.Farsang előtt két nappal kijelentette, hogy mégis gepárd lesz – tündér nélkül. Puff neki, akkor le kell mondani, így csak az előleget bukom. Már épp tárcsáztam a kölcsönző számát, mikor rángatni kezdte a pulóverem. Mégis macska lesz.
Miközben kinyomtam a telefont, a fogam között csak annyit morogtam, hogy anyád kínja leszel, nem macska!
Azt meg tudod varrni? – kérdezte olyan szemekkel, mint mikor Alice belépett Csodaországba.

2009. február 18., szerda

Aú!!!

Letört a fogamból egy darab. Szerencsére nem elöl, hanem hátul, egy rágóról, de akkor is hiányzik az oda. Pedig nem ettem héjastól a mogyorót, épp napraforgómagot falatoztam, héj nélkül és hirtelen azt hittem mégsem törték meg. A fogam tört meg. Ami még ennél is rosszabb, hogy a nyelvem felöli oldalon éles maradt a maradék széle, és ha eddig nem lett volna felvágva a nyelvem, hát most fel van hasítva. Ja és mellesleg fáj. Nem is kicsit. Már azt sem tudom eldönteni, hogy a fogam, vagy a nyelvem, inkább az egész környék. Hihetetlen, hogy eddig észre sem vettem, hogy minden egyes nyelésnél olyan salsát jár a nyelvem, hogy biztos aranyfog díjat nyerne, ha lenne nyelv-táncverseny, csak most, mikor egy éles részhez súrlódik. Evésről pedig szó sem lehet azon az oldalon, de a folyékony dolgokat is próbálom a jobb oldalra csurgatni, mert hidegre, melegre egyaránt érzékeny. Teljesen egyoldalú lettem.
Attila – a fogorvosom – meg biztos síel. Persze könnyű neki, hisz ha közben megfájdul a foga, odaáll a tükör elé és kifúrja-faragja, még az is lehet, hogy az asszisztensnője is vele telel, segít az érzéstelenítésben. Biztos én is hozzájárultam legalább a síbérlet megvételéhez, de nem sajnálom tőle. Akármikor megyek hozzá – főleg, ha nincs panaszom – félsz nélkül lépek be a rendelőbe, aztán csak nézem a barna, meleg szemét. Jóképű, kedves, a fogai csak úgy villognak a reflektor fényében, és nem utolsó sorban ügyes és figyelmes. Csak akkor rándul görcsbe a gyomrom, mikor gondterhelten csóválja a fejét, a fogzománcomat kocogtatva. Ekkor inkább becsukom a szemem, próbálok relaxálni és csak akkor nyitom ki, ha fájdalom hasít valamelyik idegszálamba. Feláll a szál a hátamon.
A baj csak az, hogy én szeretek nevetni! Bármilyen extrém helyzetben, vagyis leginkább akkor, mikor nem lehetne. Ilyen helyszín a fogorvosi szék is. Ott nem igazán ildomos, teli szájjal ugye, nem illik. Azért egyszer megpróbáltam, még a könnyem is csorgott. Már nem emlékszem a pontos szituációra, csak hogy tamponok potyogtak ki a számból, és a doki sem tudta folytatni a munkát.
Na jó elárulom, lehet, hogy Attila nem is síel, még fel sem hívtam, de hamarosan, csak még erőt gyűjtök, hogy nagyobbat bírjak harapni. Igen, ilyen is volt, egyszer, az ujjába. Véletlenül, hiszen ő mondta, hogy szorítsam össze a fogaimat, hogy megnézze fedi-e egymást a két fogsor, csak azt nem mondta, hogy várjam meg, míg kihúzza az ujját a számból. Mindketten jobban jártunk volna, bár ha a gumikesztyűje eperízű lett volna? Az én mesém is tovább tartott volna...
Azt hiszem még várok egy kicsit, reménykedem, hogy múlik a kellemetlen érzés, netán visszanő a csont, bár ennek nagyon kicsi a valószínűsége, aztán majd megint hallgathatom, hogy mért nem jöttem korábban? Én meg majd mondom: bocs, eddig síeltem.

2009. február 15., vasárnap

Egy kis pihenőt akarok!

Nagyon régen írtam és ennek az az oka, hogy egyszerűen erőm nem volt, hogy amit végig gondolok, meg is örökítsem, ha egyáltalán eljutottam a gondolkodás fázisáig. Történt valami, aztán megint, én pedig képtelen voltam időt szakítani arra, hogy feljegyezzem. Rengeteget dolgoztam az elmúlt napokban, és várható, hogy ezt egész hónapban folytatni fogom. Egyre kevesebb az idő, hogy a szórakozásnak, pihenésnek hódoljak, és ez nincs így jól. Képtelen vagyok kikapcsolni, feltöltődni, hogy az újabb nehézségekkel felvegyem a harcot. A megélhetés egyre nehezebb, egyre többet kell dolgozni, egyre kevesebb pénzért, egyre kevesebb dolog, egyre többe kerül, szóval egyre megy. Ráadásul az időjárás sem kedvez a jó hangulatnak, jeges szél fúj, ha éppen nem esik a hó, de a nyulak végre újra be vannak kerítve, született is egyből nyolc.Csiki viszont meggyógyult. Az utóbbi bejegyzés óta még kétszer vittük orvoshoz. Első alkalommal úgy jött haza, mint egy felfújt léggömb. Az orvos a gyógyszerek mellett telinyomta folyadékkal, mert még mindig ki volt száradva. Szegénykém, ahogy sétált a hasa a földet verte, minden lépésnél billegett a pocakja. Persze az egészet ki is pisilte, volt hogy nem jutott el az alomig, de már aznap evett és ezt jó jelnek véltem. Az orvos pénzt sem fogadott el. Gondoltam, milyen rendes, ha már teljesen tanácstalan, nem kér érte fizetséget. Másnap viszont, mikor újból meglátogattuk, és láthatóan jobban volt a cica, elkérte az előző kezelés árát is. Nem számít, a lényeg, hogy felépült. Még egy hétig eltartott, mire teljesen rendbe jött és erőre kapott. Pár napig csak nyávogott, mintha be akarná pótolni a több hetes hallgatást, és végre, mindent elpanaszolhat. Most ez sem zavart, inkább örültem, hogy hallom a hangját. Napokig óránként kért enni, aztán egyre ritkábban, és szép lassan elkezdett újra játszani Huncuttal, aki már teljesen meg volt őrülve, hogy csak kerülgetheti a párját, de nem nyúlhat hozzá. Milyen rossz is az!Tami pedig elkezdett vakaródzni. Ez még nem lett volna baj, ha nem olyan sűrűn és nem a fején teszi ezt. Egyből tudtam, hogy tetves. Igen ám, de amikor átnéztük a haját, semmit sem találtunk benne. Pár napi vakaródzás után viszont végre felleltük az első tetűt. Tami kérdezte, hogy csíkos-e? Csalódást kellett neki okozni, mert teljesen egyszínű volt, se nem csíkos, se nem pöttyös, viszont hihetetlenül apró. Mindezt este 10-kor fedeztük fel. Már hulla fáradt voltam, képtelen voltam nekiállni a hajmosásnak. Volt egy fél doboz tetűirtó, azt rálocsoltam a fejére és gázálarcban lefeküdtünk. Másnap dolgoznom kellett, ismét nem tudtam bekenni a haját, úgyhogy elvittem a nagymamához, hátha ők is elkapják. Szóltam az óvodában, hogy mi a helyzet. Kiderült, hogy a másik csoportban volt ilyen probléma, biztos onnan kapta el. (Vajon kivel dugta össze a fejét?) Hazafelé vettem három doboz Nittyfort, reméltem ennyi elég lesz, mert iszonyúan meglepődtem, hogy darabja 1.200.- forint. A gyógyszerésznő nevetve közölte, hogy csak drágábbat tud adni. Pár nappal később kiderült, hogy csak náluk kerül ennyibe, egy másik patikában már 850.-ért megvehettem volna. Tami hősiesen tűrte a kezelést, mely kezdődött egy hajmosással, követte a vegyszer bedörzsölése, amit negyedóráig a fején kellett hagyni, hadd csípje szét a bőrét, aztán újabb hajmosás, fésülés, majd szárítás és újabb kenés. Az egész ház bűzlött a jellegzetes szagtól. Szerencsére mi nem kaptuk el, bár a hétvégén én is rávettem magam egy kezelésre, de sehol semmi. Öröm az ürömben.Közben voltunk Waldorf-felvételin is. Több napon keresztül hatosával hívták be a gyerekeket, hogy pszichológusok, pedagógusok és az osztálytanító kereszttüzében „vizsgáztassák” a nebulókat. Ránk kedden került sor. A szülők addig egy emelettel lejjebb egy teremben beszélgettek, bemutatkoztak. Nekem nem nagyon volt kedvem társalogni, az eszem Tamin járt, de azért egész érdekes dolgok derültek ki. Az igazgató is köztünk volt, akiről nem rég megtudtuk az egyik kapcsolatépítő portálról, hogy két állatot tart – és ide a gyerekei nevét írta. Ez nem tett túl jó benyomást rám, de próbáltam a humoros oldalról felfogni. Most mint szülő volt közöttünk, mert a kisebbik kedvence is most felvételizett. Őt hozta le a tanító először. Gyorsan kérdeztük a kisfiútól, hogy a többi gyerek is kijött-e? Azt felelte, hogy igen. Amikor felkerekedtünk, hogy megnézzük, gyorsan közölte, hogy csak viccelt. Jó vicc volt. Aztán hozták sorba mindegyik szülő gyerekét, csak a miénket nem. Egyedül maradtunk a teremben, beszélgettünk, nevetgéltünk, de én egyre idegesebb lettem, hogy hol marad a lányom. Végül felmentem és a terem előtt vártam. Nagy sokára kijött a lány. Kérdem a tanítót, hogy mi tartott ennyi ideig? Rajzolt – volt a felelet. Tami később elmesélte, hogy egy mesét játszottak el, még a padra is felálltak, ami a hidat jelképezte, aztán pedig rajzoltak valamit és ő nagyon ügyelt, hogy ki ne menjen a vonalból. A rajzot nem láttam, gondolom most vizsgálják a pszichológusok és levonják a messzemenő következtetést a precíz lányomról, aki nem ment ki a vonalból. Tudom, mi mindent lehet megállapítani egy gyermek-rajzból, ismerem ezeket a tételeket, de azt is tudom, hogy egy szokatlan környezetben készült mestermű, nem biztos, hogy azt adja vissza, ami igazán fontos.
A másik nagy hír, hogy Taminak végre mozog a foga. Annyira aranyos volt, mikor boldogan mutatta a két meglazult gyöngyszemet. Kettőt egy csapásra! Én, ahogy visszaemlékszem erre az időszakra, nem az öröm fog el, persze akkoriban még nem jött fogtündér, hogy valami meglepetést adjon a kihullott rágószervért, mint manapság. Már be is szereztem egy ajándékot, hogy ha eljön az ideje, ne érjen váratlanul. Az egykorú óvodástársak közül már csak Taminak volt tele a szája tejfoggal, úgyhogy ez is fokozza a boldogságát, nem marad le a többiektől. Remélem, mire iskolába megy, maradéktalanul megtörténik a fogváltás, bár már két hete lötyög neki elöl, mégsem esik ki, pedig még almát is evett. Aki nem tudná, hogy mi történik azokkal a fogakkal, melyek kipotyognak és elvisz a fogtündér, elárulom, hogy azok a gyerekek kapják, akik még most kezdenek fogzani. Ez biztos. Tami szerint legalábbis.
A legrosszabb, ami pedig ebben a hónapban történt velem, hogy a kedvesem megbolondult! Ez még önmagában nem olyan furcsa, hóbortos volt eddig is, de most nem akarja, hogy megpusziljam, netán megcsókoljam, és ezért olyan vastag, rőt szakállt növesztett, hogy nincs is kedvem hozzá. Állítólag szakállversenyre készül, de a győzelem eléréséhez ez a szőr-mennyiség szerintem elhanyagolható, viszont a kellemetlen, szúró érzéshez a szám körül nagyon is elég. Ha levágja, akkor viszont megnyerheti a főnyereményt. Engem. De az is lehet, hogy én vágatom le a hajam, amit pedig ő imád annyira. Sakk makk!